Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Megszállás egy mágikus hotelben

Emily J. Taylor: Hotel Magnifique

Ennek a gyönyörű borítónak egyszerűen nem tudtam ellenállni, és a fülszöveg is olyan varázslatos világot ígért, amilyenbe imádok belefeledkezni. Igaz, azzal kapcsolatban volt egy kis fenntartásom, hogy az alaphelyzet (két lánytestvér egy mágikus, de veszélyes helyen) erősen emlékeztetett a Caravalra, aminek az első részét nagyon szerettem, a folytatásai viszont kiábrándítottak belőle.

Mióta árvaságra jutottak, a Lafayette nővérek szegényesen tengetik életüket Durcben. Egyetlen esélyüket abban látják, hogy bármikor felbukkanhat a városban a legendás Hotel Magnifique: egy szálloda, ami minden éjszaka helyet változtat, alkalmazottai pedig varázserővel bírnak és különleges mutatványokkal ejtik ámulatba a vendégeket.

A lányok abban reménykednek, hogy az épület visszajuttathatja őket szülőfalujukba, ezért mivel a vendégbelépőt nem tudják kifizetni, munkára jelentkeznek. Janát szobalányként, míg Zosát énekesnőként kezdik alkalmazni, így rögtön elszakadnak egymástól. Jana hamarosan felfedezi, hogy a hotel vezetője, Alastair magiszter sötét titkokat rejteget, melyek az ő és húga életét is fenyegetik…

Nos, nem csak a kiindulópont és a szereplők, hanem a történetvezetés is számos hasonlóságot mutatott a fentebb említett trilógiával, mégis tartalmazott annyi újdonságot, hogy élvezettel olvassam. A hotel valóban lenyűgözően lett megalkotva, minden helyisége sziporkázó ötleteket rejt. Emiatt azt is elnéztem az írónőnek, hogy a mágia amolyan „mindent lehet” alapon működik, nincs kidolgozott szabályrendszere. A cselekmény kellően izgalmasan és fordulatosan haladt előre, a központi rejtély ügyesen lett felépítve és megdöbbentően hatott. Néhány csavart előre kitaláltam, a teljes képet mégsem sikerült összeraknom: például azt hamar sejteni kezdtem, hogy Jana ereiben is mágikus vér csörgedezik, de azt nem, hogy pontosan milyen területre vonatkozik a képessége, ahogy a magiszter kilétére és a szálloda működésének valódi céljára sem jöttem rá.

Kifejezetten értékeltem Jana és Zosa nővéri kapcsolatát, azt, hogy más hasonló párosokkal ellentétben köztük nem alakult ki rivalizálás, végig segítették egymást. Valamint az is tetszett, hogy rajtuk kívül több, a hotelben szerzett barátjuknak, sőt magának a főgonosznak is fontosak voltak a saját testvéreik. Így bár a szerelmi szál Jana és Bel, a kulcsmester között is tartogatott aranyos pillanatokat, ezúttal a családi összetartás bizonyult a regényt mozgató legerősebb érzelemnek.

Problémám nem is igazán a történettel, hanem a stílussal akadt: káprázatos, minden érzékre ható leírások váltakoztak darabos párbeszédekkel, félresikerült szóválasztásokkal. Nem tudom, ez mennyiben tudható be a fordításnak, ám sokszor annyira kizökkentett az esetlen megfogalmazás, hogy nem tudtak maradéktalanul magukkal sodorni a varázslatos események. Az is zavart, hogy a Caravalhoz hasonlóan itt sem voltam képes behatárolni a célközönséget: inkább gyerekmesékbe illő bűbájok után váratlanul durva csonkítások következtek, ez a két véglet pedig nem teljesen került összhangba egymással.

Bár a Hotel Magnifique korántsem a legeredetibb darabja a kortárs fantasy-kínálatnak, és a kidolgozásán is lehetett volna még csiszolni, de egyszeri kikapcsolódásra így is jó választás a műfaj szerelmeseinek.

10/8

Lázálom az álomgyárról

Damien Chazelle: Babylon

Még csak 2023 elején járunk, de úgy tűnik, máris megtaláltam az év legjobb filmjét. Odavagyok mindenért, ami a régi Hollywoodhoz köthető, így biztos voltam benne, hogy a Babylont moziban szeretném látni. Arra viszont nem számítottam, hogy életem eddigi legszédületesebb mozgóképes hullámvasútjára fogok beülni.

1926-ban, egy exkluzív Los Angeles-i partin megismerkedik Nellie LaRoy és Manny Torres, akik mindketten a film világában szeretnének érvényesülni – a lány színésznőként, a fiú a háttérben segédkezve. Hamarosan rájuk mosolyog a szerencse: Nellie-t behívják egy próbafelvételre, Manny-t pedig a szupersztár Jack Conrad fogadja fel mindenesévé. A filmipar azonban mindent felforgató változás küszöbén áll, mivel az addig virágzó némafilmeket kezdi kiszorítani a hangrögzítés találmánya, ami számos színész hírnevére veszélyt jelent. Miközben próbálnak alkalmazkodni az átalakuláshoz, a fiatalok hol távolabb sodródnak a másiktól, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem döntést kell hozniuk, mennyit kockáztatnának közös jövőjükért…

Damien Chazelle végre jelentős rendezővé érett a szememben. Bár élveztem a Kaliforniai álmot, nagy musicalrajongóként kicsit szégyelltem, hogy nem estem tőle úgy hanyatt, mint a legtöbben. A Whiplasht és Az első embert pedig ügyesen megcsinált, de számomra kifejezetten egyszernézős alkotásoknak tartom. Ezzel szemben a Babylon forgatásánál Chazelle-nek sikerült felvennie egy olyan stílust, ami tökéletesen illik az ízlésemhez. Az festhetne igencsak hasonlóan, ha a kedvenc rendezőim közül Baz Luhrmann és Quentin Tarantino összefogtak volna egy közös projekthez.

A Babylon nem az első mű, ami a néma- és a hangosfilm közti átmenetet prezentálja (az Ének az esőbenre konkrétan többször is hivatkozik), ám a folyamat viszontagságai még sosem érződtek ennyire hitelesnek. Mindig is szükséges fejlesztésként tekintettem erre a váltásra annak érdekében, hogy életszerűbben és hatásosabban mesélhessenek el történeteket, ezért összefacsarodott a szívem az új médiummal lépést tartani nem tudó színészek és stábtagok küszködésének láttán. Chazelle megrendítően demonstrálja, ahogy a technológia evolúciója folyamatosan jobb és jobb produkciók készítését ígéri, mégis fontos értékek elvesztését hordozza magában. Furcsa belegondolni, hogy itt állok fiatalon, mindig izgatottan az új premierek előtt, aztán gyakran ott találom magam, hogy visszasírom az 1990-es és a korai 2000-es évek filmjeit, amikor a CGI-t talán ügyetlenebbül alkalmazták, viszont nagyobb műgonddal írtak forgatókönyveket. Minden generációnak megvannak a maga ellentmondásos innovációi, amik később nosztalgikus emlékekké és ikonikus, sajnos visszahozhatatlan korszakokká nemesülnek.

A három főszereplőt briliánsan választották ki ennek az eseménydús érának az illusztrálásához. Margot Robbie szinte az álomgyár élő jelképévé alakul, ahogy káprázatos istennőként magára ölti Nellie vibráló, fékezhetetlen személyiségét. Diego Calva élete első főszerepében alakítja a szorgalmas, idealista Manny-t, de képes felnőni Robbie méltó partnerévé. Annak ellenére, hogy Jack nagyrészt kettejüktől külön utakon jár, jelenléte kulcsfontosságú, kiöregedése párhuzamba állítható Nellie felfutásával. Bár egyes komikus jelenetekben úgy tűnhet, Brad Pitt önmaga karikatúráját játssza, igazából mély tisztelettel formálja meg a tragikus pályájú színészlegendát.

A film egyik problémája a mellékalakok túlzott szerepeltetése. A sorozatformátum (kitűnő példa rá a Netflixes Hollywood) remekül megfelel több különböző életút végigkövetéséhez, ám egy önálló film szétesővé válik tőle, akkor is, ha három óra áll a rendelkezésére. Sidney, az afroamerikai jazztrombitás (Jovan Adepo) és Fay, a kínai bárénekesnő (Li Jun Li) sorsa érdekes és fontos adalék a kulturális kisebbségekkel szembeni kegyetlen bánásmód bemutatásához, azonban a cselekmény feszesebb lenne, amennyiben kevesebb játékidőt kapnának. Úgy érződik, hiába állnak Nellie és Manny a középpontban, jelentős részletek maradnak rejtve a közönség elől a karrierjük és a kapcsolatuk kibontakozását illetően. (A film megnézése után elolvastam a forgatókönyv egy korábbi, a neten hozzáférhető példányát, amiben több jelenet mélyíti el a románcukat. Sajnálom, hogy ezek nem mind kerültek bele a végső változatba.)

A másik kritikám részben ehhez az aránytalansághoz kapcsolódik, mivel az ütemezésre vonatkozik. A Babylonnak egyértelműen az áll a legjobban, amikor a maximum fokozaton pörög: rögtön a valaha filmvásznon rendezett legtüzesebb bulival indít, majd átvált a stúdió kaotikus forgatási napjaira, míg végül rémálomszerűen sötét, thrilleri atmoszférában tetőzik be. Természetesen elkél némi lélegzetvételnyi idő ezek a szakaszok közt, de sajnos a rengeteg átkötő jelenet nem tartja fenn úgy a figyelmet, mint a csúcspontok. A hosszú felvezetéshez képest a befejezés elsietettnek hat – az egyik főhős végzetét mindössze egy villanásnyira mutatott újságcikken keresztül felfedni nem igazán elegáns megoldás. A záró montázs, amiben felidézik nem csupán ennek a sztorinak, hanem az egyetemes filmtörténelem legemlékezetesebb pillanatait, pedig egyenesen didaktikusságba hajlik.

Összeszedettebb vágással és erősebb fókusszal a fő cselekményszálon a Babylon egy szinttel közelebb állna hozzá, hogy remekmű legyen, ám így is az elmúlt pár év leggrandiózusabb alkotása, és annyira magával ragadott, hogy néhány újranézés után a legnagyobb kedvenceim közé is bekerülhet. Végsősoron a mű saját paradoxonját oldja fel: lehet, hogy a mozi soha többé nem lesz olyan, mint az aranykorban, de meghalni sem fog, amíg készülnek ilyen igazi, nagybetűs filmek.

10/10

(Ui.: Mélységes csalódottsággal tölt el, amiért a filmet nem jelölték Oscar-díjra sem a Legjobb film, sem bármelyik Legjobb színészi alakítás kategóriájában. Persze még mindig szurkolhatok a nagyszerű zenének és látványnak, de azért a Babylon ennél többet érdemelt.)

Felejthetetlen történet egy felejthető lányról

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

V. E. Schwab nem olyanfajta író, aki örökké ugyanabban a jól behatárolható zsánerben alkot, hanem számos különböző műfajban kipróbálta már magát, minden könyvével egy teljesen új világot teremtve. Így történhetett, hogy annak ellenére, hogy a korábbi regényei nem különösebben hoztak lázba, az Addie LaRue láthatatlan élete a fülszöveg első elolvasásával megfogott.

1714-ben, egy kis francia faluban a huszonhárom éves Adeline LaRue megszökik az esküvőjéről, amit szülei rendeztek el számára egy rideg, idősebb úrral. Kétségbeesésében megidézi a sötétség egyik istenét, aki ajánlatot tesz neki: örök fiatalságért és szabadságért cserébe minden megismert ember rövid időn belül elfelejti. A lány, mivel nem lát más kiutat, vállalja a feltételeket. Magányosan ugyan, de beutazza a világot, átéli annak változásait, és lassan azt is kitapasztalja, hogyan hagyhat nyomokat maga után. Mígnem 2014-ben, bevált életmódját felforgatja Henry Strauss, egy New York-i könyvesboltos, aki a második találkozásukkor is emlékszik rá…

Az örök élet és az amnézia témáit már rengeteg műben felhasználták, viszont még sosem olyan formában összekapcsolva, ahogy Schwab tette. Így Addie sorsa nem csupán azért válik fájdalmassá, mert mindenkit túlél, akit megszeret, hanem mert nincs is lehetősége hosszútávú kötődéseket kialakítani. Persze külső szemlélőként könnyű megállapítani, hogyan fogalmazhatta volna meg úgy a kívánságát, hogy elkerülje a csapdát, de akkor az egész történet sem jöhetett volna létre. Nagyon tetszett a főhősnő életszemlélete, az, hogy a nehézségek közepette is igyekezett megtalálni azokat a dolgokat, amiknek örülhet, hiszen folyton lesznek újabb felfedezhető helyek, megkóstolható ételek, megcsodálható műalkotások. Így Addie végtelen élete segíthet jobban értékelni a magunk véges létezését, és megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet.

Természetesen Addie is érzi, hogy mindezen élmények kevesebbet érnek, ha nem oszthatja meg őket valakivel, és ekkor lép a képbe Henry. Felvetődik a kérdés, hogy a lány akkor is ragaszkodna-e az egyetlen rá emlékező személyhez, ha az nem egy jóképű és jószívű fiú lenne, de a helyzet ennél összetettebb. Kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az együttállás azért valósulhatott meg, mert Henry is ördögi alkut kötött, ám nem jöttem rá, nála miben nyilvánul meg. Okosan lett kitalálva, hogy mindketten alapvető szükségletekre vágytak, amik eltúlozva áldás helyett átokként működnek.

Szerettem a kapcsolatukban, hogy hamar elfogadták a másik állapotát, és aktívan tettek azért, hogy ehhez igazodva nagyjából normális életet tudjanak fenntartani. Ellenben egyáltalán nem kedveltem azt a mérgező “se veled, se nélküled” huzavonát, ami Addie-t az általa Lucnek nevezett sötét istenhez fűzte. Valamelyest megértettem, hogy évszázadokon keresztül ő jelentette az egyetlen biztos pontot a lány számára, azonban ez nem jogosította fel arra, hogy kihasználja, és a kedve szerint láncolja magához vagy taszítsa el.

A regény végig lekötött, sodort magával, mégis a vége felé kezdtem aránytalanságokat érezni a cselekmény felépítésében. Ez leginkább az idősíkok váltogatására vonatkozik: lehet, hogy nem ezen volt a hangsúly, de szívesen olvastam volna bővebben arról, hogyan élte meg Addie a különböző korszakokat, a történelem viszontagságait. Ehelyett az írónő elsősorban a jelen gyakran eseménytelen hétköznapjait fejtette ki hosszabban, a múltból pedig csak villanásnyi jeleneteket adagolt. A végkifejlet viszont lenyűgözőre sikerült: bár több elméletet is felvázoltam, a tényleges megoldás mindegyiket felülmúlta, egyszerre foglalva magába az elengedést és az újrakezdés esélyét.

Szerencsére nem kellett csalódnom az előérzeteimben, valóban az idei év egyik legkülönlegesebb olvasmányával gazdagodtam. Az már biztos, hogy sokakkal ellentétben, Addie LaRue-t én sem fogom elfelejteni.

10/10

Borzongás Barcelona utcáin

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Carlos Ruiz Zafóntól, akit a kortárs mágikus realista irodalom nagymesterének tartanak, már régóta szerettem volna olvasni, azonban nem tudtam, melyik művével érdemes kezdeni. Nagy örömömre a szülinapomra megkaptam a legjobb barátnőmtől a Marinát, így nem kellett tovább hezitálnom. Ez lett egyben az első kötetem az Európa Kiadó új Kapszula zsebkönyveiből, amiknek elsőre furcsálltam a kialakítását, ám mostanra kezdem egyre jobban megkedvelni színes, letisztult külalakjukat.

A tizenöt éves Óscar Drai délutánonként szívesebben csavarog Barcelona utcáin, mintsem hogy lelkigyakorlatokat végezzen szigorú egyházi iskolájában. Egy napon egy sikátorban betéved egy lakatlannak hitt házba, amiről kiderül, hogy a festőművész Germán Blaunak és a fiúval nagyjából egykorú lányának, Marinának ad otthont. A két kamasz hamar összebarátkozik, és együtt indulnak felderíteni a város rejtelmeit. Útjukat fekete pillangók, torz marionettbábuk és egy lefátyolozott arcú idős hölgy szegélyezik, és minden nyom egy bizonyos Mihail Kolvenyikhez vezet…

Ruiz Zafón hangulatteremtéséről nem véletlenül zengenek ódákat, tényleg egy pillanat alatt képes volt odavarázsolni a katalán főváros zegzugos utcácskáira. Spanyolország, különösen Barcelona hosszú ideje a legvágyottabb úticéljaim közt szerepel, így jó érzés volt legalább képzeletben bebarangolni. A mesebeli, nosztalgikus tájleírásokat ellenpontozza a fiatalok nyomozása, ami idővel kifejezetten hátborzongató irányt vesz. A regényt ugyan ifjúságiként címkézik (az új kiadást még megtévesztően rózsaszín köntösbe is csomagolták), de érdemes felkészülni rá, hogy bizonyos történések már a horror műfaji határait súrolják. Habár nem rajongok a zsánerért, alapból nincs problémám a borzongatósabb krimikkel és fantasykkel, viszont néhány jelenet számomra inkább öncélú, hatásvadász jumpscare-nek tűnt. Ellenben a finálé igazán ütősre sikerült, a helyszínt adó elhagyatott színház és a testi deformációk megjelenése erős Operaház fantomja-áthallásokat kölcsönzött neki.

A kibogozandó ügy alapvetően okosan van felépítve, a főhősök jó ütemben jutnak újabb és újabb információkhoz, és az eltérő nézőpontok folyamatosan elbizonytalanítanak afelől, hogy Mihail rendes ember volt-e vagy sem. Azonban az elbeszélői technika, miszerint minden szereplő az első találkozáskor hosszan elregéli az élettörténetét két vadidegen gyereknek, nem éppen hiteles, és rendszeresen megakasztja a történet folyamát. Ráadásul sok önismétléssel is találkozni ezekben a visszaemlékezésekben: például Marina szüleinek megismerkedése több ponton hasonlított arra, ahogy Mihail meghódította a leendő feleségét, ezért sokáig azt hittem, ebben is valami rejtett összefüggésre kell számítani. Úgy vélem, ha az író egy kevésbé szájbarágós módszert választ, esetleg hosszabb terjedelmet szentelve a történetének, a Marina jóval nagyszabásúbb mű is lehetett volna.

A karakterek nem rendelkeznek részletesen kidolgozott jellemekkel, ám egy kamaszoknak szánt regénybe pont megfelelőek. Aranyos volt figyelni Óscar és Marina barátságát, majd azt, ahogy félénken, ártatlanul elkezd átalakulni valami többé. Bár néha úgy éreztem, a lány kissé fölényesen viselkedik az őt vak szerelemmel követő fiúval, de a titkának kiderülése után ezt megbocsátottam neki. A hozzá kapcsolódó fordulat váratlanul visszarántja a cselekményt a valóság talajára, és bebizonyítja, a legfélelmetesebb rémek mégiscsak köztünk találhatóak.

Annak ellenére, hogy a Marina felemás élményt nyújtott számomra, mindenképp szeretném folytatni Ruiz Zafón könyveinek olvasását, főként Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozattal. Bízom benne, hogy legméltatottabb művében az írónak sikerült megvalósítania azt a zsenialitást, aminek itt még csak a szikráját csillantotta meg.

10/8

Jól öltözötten a rémek ellen

Gail Carriger: Napernyő Protektorátus

A történelmi regényeket és a fantasyket külön-külön is szeretem, de a két műfaj kombinációjából születnek azok a művek, amiket a legszívesebben olvasok. A kosztümös korszakokban játszódó történeteket egyébként is kellemesen borongós hangulat övezi, amit a mágia megjelenése csak még jobban felerősít. A Napernyő Protektorátust nem hiába emlegetik a zsáner egyik kiemelkedő képviselőjeként, annak ellenére, hogy enyhén hányattatott út vezetett a sorozat összes kötetének magyar megjelenéséig.

A természetfeletti lények az emberek közt járnak – és a 19. századra már teljesen mindennapos, hogy London utcáin szembejöhetnek vámpírok, vérfarkasok és kísértetek. Sajnos a legtöbb polgárnak még nem sikerült megbarátkoznia az együttéléssel, ezért gyakoriak a különböző fajok konfrontációjából származó végzetes incidensek. Ilyenkor vehetik hasznát a természeten túliaknak, akik egyetlen érintésükkel képesek halandóvá tenni a rémeket. Közéjük tartozik Lady Alexia Tarabotti is, így ő, míg a többi úrilány a divattal és a férjfogással van elfoglalva, misztikus bűnesetek nyomába ered, napernyőjével felfegyverkezve, oldalán Lord Conall Macconnal, a mogorva farkasemberrel…

Carriger pentalógiája több tekintetben is újat mutatott korábban olvasott fantasykhez képest. Egyrészt üdítőnek találtam az alaphelyzetet, miszerint a varázslények már régóta integrálódtak a társadalomba, hiszen a legtöbb hasonló történetben rejtőzködni kényszerülnek, és általában a főszereplő számára is újdonságot jelent a létezésük. Ötletesnek találtam a megoldásokat, amivel a beilleszkedésüket megkönnyíteni igyekeznek, ahogy a hétköznapok részét képező rengeteg steampunk szerkentyűt is. Másrészt kifejezetten érdekes elképzelés, hogy az írónő tudományos magyarázatot szándékozott adni a természetfeletti kialakulására, amihez a lelket is megfogható testrészként kezelte: akiben túlteng a lélek, az hajlamosabb az átváltozásra, ezzel szemben aki egy szemernyit sem hordoz magában, az hatástalanítani tudja a különleges képességeket.

A lélektelenség viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek ne rendelkeznének érzelmekkel, és ennek Alexia tökéletes példája. Az ő esetében ez a tulajdonság inkább a racionális gondolkodásmódjában nyilvánul meg, ami bár rosszallást vált ki a környezetéből, jóval szimpatikusabbá is teszi a felszínes arisztokratáknál. Conall ugyan az én ízlésemnek kissé bárdolatlan modorú, de számos alkalommal bizonyítja rátermettségét, ami a főhősnő méltó párjává teszi. Az első találkozásuknál azt gyanítottam, ez a sorozat is egyike lesz azoknak, ahol a szerelmesek az utolsó pillanatig kerülgetik egymást, így kellemes meglepetést jelentett, hogy már az első kötetben magasabb szintre emelték a kapcsolatukat, másfajta kérdéseknek nyitva teret (például hogy milyen közös gyereke születhet egy természeten túlinak és egy természetfelettinek 😁). A mellékszereplők is emlékezetes figurák: Lyall professzor, Conall hűséges jobbkeze, Alexia bohókás Ivy barátnője, Lord Akeldama, a piperkőc vámpírúr, vagy éppen Madame Lefoux, az extravagáns feltalálónő mind-mind színesítik a cselekményt egyéniségükkel.

A sorozat ügyesen építkezik, kötetről kötetre fokozatosan bővíti a világát új helyszínekkel és szereplőkkel. Ebből a szempontból a harmadik részt éreztem a csúcspontnak, ahol Párizst és Firenzét is meglátogatják a karakterek, de élveztem az ötödik felvonásban Egyiptomba tett kiruccanást is. Okosan kitervelt az is, ahogy minden epizód egy-egy önálló nyomozás köré szerveződik, amik aztán kapcsolódnak egy mindenen átívelő szálhoz is, amelyben Alexia szeretne többet kideríteni az apjáról, akit sosem ismerhetett meg. Mégis úgy vélem, ráfért volna a szövegekre egy leheletnyit alaposabb kidolgozottság, mivel a legtöbb kötetnél azt éreztem, hogy az elnyújtott felvezetés sietősen lezavart fináléba torkollik, illetve a rejtélyek is lehettek volna kevésbé kiszámíthatóak.

A szériának akad azonban még egy alkotóeleme, ami feledteti a gyengeségeit: ez pedig Carriger ellenállhatatlan humora, amit a lehető legképtelenebb jelenetekben csillogtat meg. Nagyszerűek a viktoriánus etikettet kifigurázó csipkelődések, sajátos bájt kölcsönöz az eseményeknek, hogy hőseink a harc közepette is azzal törődnek, illedelmesen viselkednek- és öltözködnek-e. Ám nem vádolható a történet teljes komolytalansággal, hiszen megrendítő leírások is szerepelnek benne, főleg annak kapcsán, mennyi mindenről kell lemondaniuk a természetfeletti életet választóknak.

A Napernyő Protektorátus azoknak a könyveknek a sorát gazdagítja, ahol nem szükséges sokat járatni az agyunkat olvasás közben, csak hagyni, hogy belefeledkezzünk az izgalmas kalandokba. Örömmel tölt el, hogy ha nem is egységes kiadásban, de a polcomon tudhatom, és sajnálom, hogy nincs sok esély a spin-offjai lefordítására, mert érdekelne, mit tartogat még ez a szertelenül szórakoztató fantáziavilág.

10/9

Könyvekbe kötött varázslat

Bridget Collins: A könyvkötő & Árulások

Végtelenül boldoggá tesz, hogy rátaláltam Bridget Collins könyveire. Úgy érzem, idén ő lett számomra az az író, aki két éve Erin Morgenstern. Hihetetlenül rezonál a lelkivilágomra, pontosan az ilyen misztikus, érzelmes, nagyívű, a valóságos környezetet enyhe fantasy-elemekkel feldobó történeteket szeretem. A könyvkötő azt a tökéletes egybeesést testesíti meg, amikor a káprázatos borító és az izgalmakat ígérő fülszöveg együtt keltik fel az olvasó érdeklődését.

A vidéki Angliában járunk, a 19. században. Emmett Farmer egy hosszú betegségből lábadozva próbál visszailleszkedni a családi gazdaság igazgatásába. Egy napon levele érkezik a könyvkötő Seredithtől, aki szeretné felfogadni inasának. Az ifjú szülei makacsul elutasítják a könyvolvasást, mégsem tehetnek mást, minthogy elengedjék őt. Emmett előtt hamarosan feltárul a mesterség titka: a könyvekbe emberek olyan emlékeit kötik be, amiket el akarnak felejteni. Majd az előkelő Darnay famíliának kell egy megbízást teljesítenie, akiknél nem csupán fiukkal, a titokzatos Luciannel találkozik, hanem azzal a ténnyel is, hogy egy kötetben az ő kiradírozott emlékei lapulnak.

Bár az emléktörlős alapötlet nem teljesen eredeti (nekem főleg az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmet juttatta eszembe), a könyvekkel összekapcsolva mégis egy újszerű világba vezetett be. Kifejezetten értékelem az alaposságot, amivel az írónő felépítette a mágia szabályait, azt, ahogy valahányszor felvetődött egy kérdésem, szinte rögtön választ is adott rá (pl. arra, hogy léteznek-e fikciós regények vagy hogy visszanyerhetőek-e a bekötött emlékek).

Hátrányként talán azt említeném meg, hogy az elején nagyon lassan vánszorog a cselekmény. Mivel bizonyos fordulatokat a fülszöveg is elárul, túl egyértelműnek láttam a jeleket, és tűkön ülve vártam, hogy mikor lesznek Emmett számára is világosak. A második részben viszont gyönyörűen kezdtek el kibontakozni a fiú bekötéséhez vezető események, míg végül a harmadik nagyobb egységben minden betetőzött és körbeért.

Emmett jóravaló, szerethető főhős, és ügyes megoldás, hogy a felejtése miatt neki is minden újdonság, ami az olvasóknak. Seredith is kedves karakter, de sajnálom, hogy vele és a fiával kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés maradt. Luciant többnyire ellenszenvesnek találtam, sajnos a pozitívabb megmozdulásaival sem tudott kitörni a “vonzó, de megbízhatatlan” kategóriából. Emmett húgát, Altát pedig végig borzasztóan sajnáltam, szerintem ő szerezte a legtöbb lelki sérülést a történet során, és vártam volna valamiféle kárpótlást számára. Emellett a könyvkötészet lehetőséget ad arra, hogy kicsiben sok más sorsot is felvillantson a szerző. Kendőzetlen betekintés nyílik a viktoriánus Anglia társadalmi problémáiba, amik bár más történetekből is ismerősek lehetnek, ettől még ugyanolyan megrázóak.

Borzongató és ámulatba ejtő, a régi gótikus klasszikusokat megidéző fantasy, olyanfajta, amilyet a legjobban szeretek olvasni.

10/9

Szerencsére néhány héttel azután, hogy kiolvastam A könyvkötőt, megérkezett a boltokba az Árulások, így nem kellett hosszú ideig hiányolnom Collins stílusát. Az első regénye is magával ragadott, de a másodikba már teljesen beleszerelmesedtem.

Léonard Martint, miután elbocsátják kulturális miniszteri pozíciójából, áthelyezik kutatómunkát végezni egykori iskolájába, a Montverre-i akadémiára. Az itteni diákok legfőbb próbatétele a grand jeu-n való részvétel. Ez egy verseny, ami magába foglal zenét, színházat, matematikát és filozófiát. A visszatérés hatására a férfi felidézi tanulóéveit, amiket a tökéletes pályamű létrehozásának vágya és évfolyamtársával, Aimée Carfax de Courcy-val folytatott rivalizálása határozott meg. A jelenben pedig megismerkedik Claire Drydennel, az intézmény első női magiszterével, akihez úgy érzi, megmagyarázhatatlan kötelék fűzi. Léo és Claire kénytelenek szembenézni múltbeli hibáikkal és titkaikkal, miközben a világ veszedelmesen kezd átalakulni körülöttük.

Bevallom, a történet nem adta magát könnyen, körülbelül a háromnegyedéig úgy véltem, nem fogja felülmúlni A könyvkötő sikerét. Bosszantott, hogy fogalmam sincs, hogy kéne elképzelni egy grand jeu-játékot, mivel egészen másfajta, klasszikusabb, kézzelfoghatóbb vetélkedőre számítottam. Azontúl a rengeteg politikai eszmefuttatás és a környezet elhelyezése térben és időben is feladták a leckét. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Franciaország a helyszín, egy alternatív 1930-as években, ahol már a levegőben van a háború előszele, csak éppen más csoport válik üldözötté. Aztán ahogy elkezdett beindulni a cselekmény, már kevésbé törődtem a világépítés homályos részleteivel, és a szereplők közti szövevényes viszonyrendszer felé fordítottam a figyelmem.

Léónak számos döntésével nem értettem egyet, de értékelem, hogy makulátlan főszereplő helyett egy olykor szánalmasan esendőt kaptunk, aki nem riad vissza a hazugságtól, csalástól sem, a belső értékrendje mégis helyén van a legkritikusabb pillanatokban. Claire-t elsőre ridegnek találtam, a tudásszomjával és azzal, ahogy nőként érvényesülni próbál, viszont erősen azonosulni tudtam. Carfaxet is eleinte csak egy arrogáns ficsúrnak láttam, amíg el nem kezdte felfedni Léonak az emberibb oldalát. A Patkány szemszögéből játszódó fejezeteket először nem tudtam hova tenni, azonban a végére az ő szerepe is kikristályosodott, és nagyon megkedveltem az öntudatos lányt.

Azt viszonylag korán kitaláltam, hogy miért olyan ismerős Léonak Claire, és nem is húzták sokáig, hogy kiderüljön – legalábbis azt hittem, hogy kitaláltam, mert csendesen bekúszott az elmémbe egy másik sejtelem… Elhessegettem magamtól, ám mégis azt éreztem, így lenne a legszebb, legkerekebb a szerelmi szál, és amikor bebizonyosodott, hogy jól tippeltem, percekig csak mosolyogtam a könyv fölött. Ennél a csavarnál zártam teljesen a szívembe a történetet, és legszívesebben azonnal nekifogtam volna az újraolvasásának, már figyelve az árulkodó részletekre.

Lassan kibontakozó, de gyönyörűen összeálló, igazi regényélmény, ami visszahozta az olvasási és írási kedvem, és még hosszú ideig uralni fogja a gondolataimat.

10/10

Gyere le ’77-be bulizni!

Baz Luhrmann – Stephen Adly Guirgis: The Get Down

Baz Luhrmann a kedvenc rendezőm, egyedi látásmódja régóta formálja a filmes és színházi ízlésemet. Bár tudom, hogy jó munkához idő kell, attól még időről időre szíven üt, hogy egyelőre csak öt megnézhető nagyjátékfilm fűződik a nevéhez. Szerencse, hogy addig is, amíg várom, hogy június végén beülhessek moziba az Elvisre, rábukkantam erre a méltatlanul kevéssé emlegetett sorozatára, mert pontosan azt a luhrmanni érzést hozta, amit már úgy hiányoltam.

1977 forró nyarán a New York-i fiatalság a diszkó és a hiphop bűvöletében él. Ezekiel Figuero is ügyes a rímfaragásban, de szülei elvesztése óta semmihez nincs motivációja, inkább haverjaival füvezik és graffitizik. Amikor megismerkedik a Shaolin Fantastic művésznevű feltörekvő lemezlovassal, és belépést nyer a titkos The Get Down körbe, végre úgy érzi, megtalálta a helyét. Közben csinos osztálytársáért, Mylene Cruzért epekedik, akinek álma, hogy diszkódíva legyen, ám lelkész apja legfeljebb a templomi kórusban engedi énekelni. Zeke-nek és Mylene-nek producereket és politikusokat kell lenyűgözniük, valamint megküzdeniük a hírhedt Les Inferno klub tulajdonosaival, hogy beírhassák nevüket a zenetörténelembe.

Luhrmann, habár ezúttal nem egyedül vállalta magára a rendezői feladatokat, nem hazudtolta meg magát. Stílusjegyei, az élénk színek, álomszerű átmenetek és szédületes vágások uralják a sorozat képi világát. A történet pedig mi másról is szólhatna, mint egy szerelmespárról és az őket körülvevő különc társaságról, akik szembemennek a környezetükben uralkodó elvárásokkal? Az alkotó korábbi munkái (mint a Moulin Rouge és a Rómeó és Júlia) mellett más zenés művekkel is felfedezhető összefüggés: a bronxi helyszín és a cselekmény egyes fordulatai a West Side Story-t és az In the Heightst idézték fel bennem, míg Mylene és barátnői triója a Dreamgirls lányegyüttesére emlékeztetett. Tetszettek a műfaji kísérletezések, például a beillesztett dokumentumfilm-részletek a bevándorlók helyzetéről, a hőhullám hatásairól vagy arról, hogyan készülnek a hanglemezek. Ezeknél is jobban élveztem a képregényszerűen megrajzolt jeleneteket – lehetne arról vitatkozni, mennyivel költségtakarékosabb volt nem élőszereplősen leforgatni a nagy autós üldözést, mindenesetre szívesen megnéznék akár egy teljesen animációs filmet is a bandáról.

Zeke (Justice Smith) szerintem egy végtelenül jóindulatú fiú, aki bármit megtenne a barátaiért és a lányért, aki tetszik neki. Miközben úgy tűnhet, hogy semmi sem érdekli igazán, valójában kényszeresen próbál az élete minden területén a legkiemelkedőbben teljesíteni. Ezt becsülöm benne, még ha nem is mindig helyesen rangsorolta a teendőit az epizódok során. A vele együtt lógó Kipling-tesók közül a legidősebbet, Marcust, becenevén Dizzee-t (Jaden Smith) zártam leginkább a szívembe, nem csupán az elvarázsolt művészlélek-mivolta, hanem a remekül felépített önmagára találási útja miatt is. Shaolint (Shameik Moore) erősen karikaturisztikus figurának találtam, de megértem, hogyan válhatott a srácok mentorfigurájává az olcsó karatefilmekből tanult bölcsességeivel. Ellenlábasa, Cadillac (Yahya Abdul-Mateen II) pedig szimplán egy ripacs, mégis rettentően szórakoztatóak a táncmozdulatai, és a végére még egy kis jellemfejlődést is felmutatott.

Mylene-t (Herizen F. Guardiola) is kedveltem, gyönyörű és tehetséges lány, ám vele már több problémám akadt, mint a férfi főhőssel. Nagyon könnyen elhitte, hogy sztár lesz belőle, ezért lépten-nyomon féltettem, nehogy kihasználják a naivitása miatt. Az is bosszantott, hogy az állítólagos karrierjére hivatkozva folyamatosan ellökte magától Zeke-et, holott egyértelmű volt, hogy számára sem közömbös a fiú. Viszont jó volt látni, hogy az oldalán két veterán színész bizonyíthatott: apja és nagybátyja szerepében Giancarlo Esposito és Jimmy Smits kiválóan hozták az eltérő habitusú, bigott vallási vezetőként és laza politikusként tevékenykedő fivéreket.

A bejegyzés nem lehetne teljes a zenék megemlítése nélkül, a látványon túl ez Luhrmann filmjeinek legmeghatározóbb eleme. Nagyszerűen sikerült életre kelteni a ’70-es éveket, a korszak olyan emblematikus slágerei csendülnek fel, mint Donna Summertől a Bad Girls és a Boney M-től a Daddy Cool. Érdekes volt megfigyelni, hogy a flitteres, mikrofonfrizurás diszkó mellett már ekkor bontogatni kezdte szárnyait a szókimondóbb, sallangmentesebb hiphop, mert ezt az irányzatot már a ’90-es évekhez kötöttem. Ezenkívül a saját szerzeményű dalok is parádésak lettek: a fiúk rapszövegei frappánsak, a Mylene-t játszó Herizennek valami eszméletlen hangja van, sőt, még Christina Aguilera is felénekelt egy új számot kifejezetten a sorozathoz.

A tizenegy részes évad végén érződik, hogy tervezték volna folytatni, de szerencsére önmagában is megállja a helyét. Szívesen követném tovább a szereplőket, ugyanakkor nem bánom, hogy nem húzták túl és kanyarították feleslegesen drámázós irányba az eseményeket. Én inkább azt sajnálom, hogy mivel a sorozatot a Netflix korai szakaszában forgatták, és nem vált felkapottá, ezért sem magyar szinkron, sem felirat nem készült hozzá. Igaz, olyan tömény szlenget tolnak, amit nehéz elképzelni, hogy lehetne nem erőltetetten visszaadni, mégis örülnék, ha több emberhez eljuthatna a széria. Hiszen nem egyszerűen színpompás, szerethető tinirománc, hanem alapos társadalmi és kulturális körkép egy ikonikus korszakról, amit akkor is átérezhetünk, ha nem éltünk benne.

10/10

Telelés a felhők közt

Kerstin Gier: Fellegszálló

Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.

A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.

A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.

A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.

Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.

Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.

Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).

10/10