Magassági mámor

Robert Zemeckis: Kötéltánc

Végre egy film, ami úgy nyűgözött le, hogy előtte alig volt a radaromon, és szinte csak véletlenül választottuk ki, mikor már nagyon nehezen tudtuk eldönteni, hogy mit nézzünk, ami mindenkinek tetszhetne a családban. Persze olvastam róla, hogy volt anno egy ilyen attrakció, és emlékeztem, hogy pár éve vászonra vitték, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy ennyire lendületesre, élvezetesre sikerült, és hogy jelenetről jelenetre biztosabb leszek benne, hogy be fog kerülni a kedvenceim közé.

Philippe Petit, a francia fiatalember gyermekkora óta vonzódik a magassághoz és feszegeti a teljesítőképessége határait. Párizs közterein lép fel mutatványosként, a járókelők ámulatára, és a rendőrök bosszúságára. Aztán egy nap megpillantja az újságban az épülő New York-i World Trade Center fényképét, és rögtön érzi, élete lehetőségére talált rá: végig akar sétálni az ikertornyok közé kifeszített kötélen. Elhatározásától semmi sem tántoríthatja el: beszökik egy cirkuszba gyakorolni, főpróbát tart a Notre-Dame-on, és észrevétlenül tanulmányozza a felhőkarcolókba bejutás lehetőségeit, hogy 1974. augusztus 7-én végre ott állhasson a magasban, és minden szem rászegeződjön.

• 

• 

Alapvetően szívesen nézek életrajzi filmeket, mert kíváncsi vagyok olyan valós személyek életútjára, akik valami jelentőset vittek véghez vagy tettek le az asztalra. Azt viszont én is tapasztaltam, hogy ezek az alkotások, bármennyire eltérő területeken és korszakokban munkálkodtak alanyaik, általában ugyanazokat a kötelező köröket futják le, és inkább a lassan csordogálás jellemző rájuk. A Kötéltánc szerencsére ennek pontosan az ellentéte: a cselekmény az első képkockától sodor magával, ahogy Philippe Petit felbukkan a New York-i Szabadságszobor tetején, és mesélni kezdi az életét. A forgatókönyv virtuóz ügyességgel ötvöz különböző műfajokat: a kezdeti szárnypróbálgatások a francia komédiák könnyedségével zajlanak, míg a felszerelés becsempészése az épületbe a kémes és szélhámosos sztorik precízen megtervezett betöréseit idézi kifacsartan.

Philippe nem olyan főhős, akivel feltétlenül azonosulni lehetne, hiszen gyakran meggondolatlan, megvannak a maga művészi allűrjei, és a szövetségesei joggal aggódnak azon, hogy a vesztébe rohan. Mégis olyan lehengerlő, törhetetlen lelkesedéssel hajszolja a céljait, hogy képtelenség nem szurkolni neki. Joseph Gordon-Levitt ugyan arcvonásaiban nem kifejezetten hasonlít az igazi akrobatára, de alkata megfelelően atletikus, kisfiús sármjához pedig nagyszerűen illik az álmodozó idealista szerepe. A férfi küldetése azonban feleannyira sem lenne sikeres, ha nem szerveződne köré egy szedett-vedett, de mindenben támogató és igazán kedvelhető csapat, olyan tagokkal, mint Rudy papa, a bohókás idős artista (Ben Kingsley), Annie, a bájos utcazenész (Charlotte Le Bon) és Jean-Louis, a megfontolt fotós (Clément Sibony).

• 

• 

Az egyik vissza-visszatérő negatív kritika, ami szembejött velem, azt hánytorgatta fel, hogy ha dokumentálták az eredeti eseményt, ahol Petit valóban 417 méterrel a föld fölött kockáztatta az életét, akkor minek néznénk, ahogy egy színész a kipárnázott stúdióban igyekszik azt leutánozni? Van benne igazság, de egyrészt az előtörténet is olyan kalandos, hogy adaptálásért kiáltott, másrészt belenézve a korabeli felvételekbe, világosan kitűnik, hogy a technika sajnos még nem állt olyan szinten, hogy megfelelő szögekből és minőségben rögzítsék a teljes műsort. A filmben pedig tökéletes hitelességgel teremtették meg a magasság illúzióját! Utólag bánkódom, hogy nem élhettem át moziban, de az élmény tévéképernyőn is szédítő volt.

Amikor elérkezett a végső nagy produkció, egyszerre takartam el a szemem félelmemben, hiába voltam vele tisztában, hogy Philippe nem fog lezuhanni, és tapsikoltam a csodálattól, mert hihetetlen, hogy ezt is megcsinálta! Akad, aki szerint az elnyújtott, váratlan nehezítésekkel járó fel-alá járkálás már hollywoodi hozzáköltés, azonban emberünk ténylegesen háromnegyed óráig egyensúlyozott változatos pózokban a kábelen. Amit én kissé túlzásnak éreztem, azok a rémlátomások, amik kísértik őt felkészülés közben. Értem, hogy próbálták azt is bemutatni, hogy mentálisan milyen megterhelő ez a feladat, viszont számomra az önmagában is feszültségteljes sztorit felesleges volt ilyen hatásvadász ijesztgetéssel megtoldani.

• 

• 

A tökéletes illúziót említve nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, milyen élethűen rekonstruálták a World Trade Centert. Ha nem tudnék a történtekről, észre sem vettem volna, hogy nem a valódi épületet látom. Mivel a mutatványra a 70-es években, közvetlenül a komplexum átadása után került sor, a film – szerintem helyesen – nem tér ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra, ám így is szép, elegáns tiszteletadásnak tekinthető. Abban, ahogy a stáblista előtti utolsó képsorokon az ikertornyok kihunyó fénye látszik, és közben Philippe azzal zárja a mondandóját, hogy örökös belépőt kapott a központba, éppen elég keserűség van ahhoz, hogy a néző megemlékezzen a tragédiáról, mégis pozitív érzést vigyen magával.

Pozitívat, hisz a Kötéltánc egy elképesztően szerethető és inspiráló igaz történet, ami bizonyítja, hogy kellő hittel, kitartással és gyakorlással a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak. Ez mindannyiunknak erőt adhat, mégha azért olyan magasra nem is törekedünk, mint Philippe Petit.

10/10

Januári mozi 2018

Februárban lett egy éve, hogy a filmvéleményezés felé is nyitottam, még ha csak mini kritikák formájában is. Alkotói válságom idején azonban ez a rovat is csúfosan leült, pedig természetesen az év maradék részében is rengeteg mindent néztem, amiről lett volna mondanivalóm. Most viszont remélem, még nincs késő hozzá, hogy szemrevételezzük az idei első hónapban látott műveket.

Kincsem

Év: 2017

Rendező: Herendi Gábor

Főbb szereplők: Nagy Ervin, Petrik Andrea, Gáspár Tibor, Gyabronka József, Keresztes Tamás

Blaskovich Ernő mindenét elvesztette a szabadságharc után. Céltalan, kicsapongó életet él, amikor egy nap megjelenik élete nagy lehetősége, Kincsem, a csodaló, akivel sikert sikerre halmoz az európai lóversenypályákon. Ezzel a sors tálcán kínálja neki az elégtételt, hogy nemes küzdelemben győzze le apja gyilkosát, Otto von Oettingen bárót. Egyre durvuló rivalizálásukat azonban bonyolítja, hogy Ernő menthetetlenül beleszeret Klara von Oettingenbe, ősellenségének lányába. Vajon mi a fontosabb, a szerelem vagy a bosszú?

Újév fényes napján máris egy régóta megtekinteni vágyott filmet láthattam, amiben nem kellett csalódnom: valóban világszínvonalú magyar alkotás született. Olyan, ami elé az egész család leül szurkolni a csodakancának, hiába tudjuk, hogy úgyis az összes versenyét megnyerte. A feszes és pörgős cselekményhez parádés korábrázolás társul, az enyhe anakronizmusok sem lógnak ki túlzottan. Szívesen látnék az Ambrózy-regényekből is hasonlóan színvonalas adaptációt, és gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül.

Transzsvédita

Év: 2014

Rendező: Leif Lindblom

Főbb szereplők: Jonas Karlsson, Erik Johansson, Josephine Bornebusch, Frida Hallgren, Björn Bengtsson

Mikko Virtanen úgy érzi, hogy finn testében svéd lélek lakozik. Undorral viseltetik ugyanis minden finn dolog iránt, Svédországot ellenben mennyországnak látja. Egy hajókiránduláson találkozik a svéd Mikael Andersonnal, akinek pont Svédországból van elege. Élve a lehetőséggel, szerepet cserélnek.

Meglehetősen abszurd skandináv vígjáték, kifejezetten béna magyar címmel. Az alapötlet nem lenne rossz, titkon néha mindenki eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha egy másik, sajátjánál szimpatikusabbnak tűnő néphez tartozna. Eme vágy beteljesítésére/leküzdésére azonban tán nem a legpraktikusabb mód, amit a főszereplő választ: az még egy dolog, hogy más nemzetiségűnek vallja magát, az már nem annyira oké, hogy konkrétan egy másik személy életébe próbál belehelyezkedni, amit nyilvánvalóan elbénáskodik. Egyébként én a finn kultúrát jobban kedvelem, mint a svédet, talán ezért sem tudtam igazán azonosulni vele.

Paddington 2

Év: 2017

Rendező: Paul King

Főbb szereplők: Ben Whishaw (hang), Hugh Bonneville, Sally Hawkins, Hugh Grant, Brendan Gleeson

Paddington boldogan éldegél a Brown családdal Windsor Gardensben, ahol az előző részben talált otthonra. A kismackóra nagy feladat vár: közeleg imádott nagynénje, Lucy századik születésnapja, ezért méltó ajándékot kell kerítenie neki. Amikor Mr. Gruber régiségboltjában észrevesz egy különleges könyvet, azonnal tudja, hogy az az igazi. És mivel a könyv nincs ingyen, furábbnál furább munkákat vállal el, hogy megvehesse. Ám ekkor a nagybecsű művet ellopják, és Paddingtonon, no meg Brownékon van a sor, hogy leleplezzék a gaz tolvajt.

Nem sűrűn fordul elő, hogy már rögtön az év első hetén moziba megyek, de a tüneményes mackó újabb kalandját vétek lett volna kihagyni. Csakúgy, mint az első, a második rész is egyszerűen tökéletes mesefilm, ám ezúttal mindent magasabb fokozatra kapcsoltak: még izgalmasabb és fordulatosabb történet, még szemkápráztatóbb vizuális megoldások, kevésbé félelmetes ellenség, de nagyszabásúbb fenyegetés. Paddington ezúttal egy enyhén Da Vinci-kódos nyomozásba keveredik, miközben a börtönt is képes a maga bájos világképére formálni, megmelengetve nemcsak az útjába kerülők, hanem a nézők szívét is.

Szerelmünk lapjai

Év: 2004

Rendező: Nick Cassavetes

Főbb szereplők: Ryan Gosling, Rachel McAdams, James Garner, Gena Rowlands, James Marsden

Allie és Noah tizenévesen találkoznak, szerelmük hamar beteljesedik. A lány gazdag szülei azonban ellenzik kapcsolatukat, így a két fiatal útja elválik egymástól. Amikor néhány esztendővel később ismét találkoznak, szerelmük újjáéled, és Allie-nek hamarosan választania kell társa és társadalmi rangja között. Történetüket egy idős úr olvassa fel újra és újra egy hasonló korú hölgynek, mivel nagy jelentőséggel bír számukra.

Sok méltatást hallottam már erről a romantikus filmről, de eddig még nem jutott eszembe megnézni. A történetről sem tudtam igazán sokat, de érezhetően benne volt a levegőben a boldogságot követő tragédia előszele. A két fiatal egymásra találása bájosan és egészen életszerűen alakult, bár nem mondom, hogy nem viselkedtek néha idegesítően. A szerelmesek útjába álló akadályra azonban kapásból nem gondoltam, még ha hamar el is kezdett körvonalazódni, miről szól a keretet képező másik szál. Mélységesen elszomorított, miért nem lehet felhőtlen közös életük, főleg a férfit sajnáltam, amit neki meg kell tennie a szeretett nőért nap mint nap, iszonyatosan nehéz és kilátástalan lehet.

Pofa be!

Év: 2003

Rendező: Francis Veber

Főbb szereplők: Jean Reno, Gérard Depardieu, Richard Berry, André Dussolier, Leonor Varela

Miután Ruby, a filozófikus lelkületű gengszter sikerrel elrejtette hatalmas zsákmányát, rács mögé kerül. A börtönben csak egyetlen dolog jár a fejében, hogy bosszút álljon a férfin, aki megölte a nőt, akit szeretett. Quentinnak nagyon kevés dolog jár a fejében, de azért ahhoz elég, hogy nagyon kedves, ám roppant bőbeszédű legyen. Amikor egymás mellé teszik őket, Quentin úgy véli, végre érdeklődő hallgatóságra talált, így megállás nélkül beszél szótlan cellatársához, és azt is eldönti, hogy Ruby a legjobb barátja, és mindig, mindenben vele marad.

Némileg túlértékeltnek találom ezt a vígjátékot: megmosolyogtatott egypárszor, de térdcsapkodós röhögést, mint oly sokakból, belőlem nem tudott kiváltani. A két főszereplő eltérő jelleme, a higgadt és a nagyszájú fazon együttműködni kényszerülése kitűnő humorforrásként szolgált, a krimiszálon viszont lehetett volna még csiszolgatni. Azon filmek sokat emlegetett listáján, amikben jól érthetően kimondják a címet, biztos előkelő helyet foglal el, mert ember legyen a talpán, aki számolni bírja, hányszor teremtenek le valakit a címadó barátságos kifejezéssel.

Mortdecai

Év: 2015

Rendező: David Koepp

Főbb szereplők: Johnny Depp, Gwyneth Paltrow, Ewan McGregor, Paul Bettany, Olivia Munn

Charles Mortdecai, a nagyvilági műkereskedő vad orosz banditákkal, az angol titkosszolgálat embereivel, megdöbbentően hosszú lábú feleségével és néhány nemzetközi terroristával a nyomában is mindig az marad, aki volt: született gentleman. Ezúttal azonban a szokásosnál is nagyobb szüksége van különleges képességeire, mivel a tudomására jut, hogy egy lopott festmény hátoldalára jegyezték fel annak idején a titkos kódot, melynek segítségével hozzá lehet jutni a nácik elrabolt kincseihez. Elképesztő kalandokba keveredik – de ő természetesen bajuszrezzenés nélkül veti bele magát a legnagyobb őrületbe is.

Erről a filmről pont az ellenkezőjét gondolom: igazságtalanul alul van értékelve. Megértem, hogy sokan fárasztónak találhatják Johnny Depp különc alakításainak újabb ékes képviselőjét, de annak ellenére, hogy hosszú távon kezd elviselhetetlenné válni az extravagáns műkereskedő (na meg az ő kackiás bajsza), szerintem üdítően szórakoztató komédiáról beszélhetünk. A szereplők ezer fokon pörögve, csodás városokat megjárva igyekeznek egymást kicselezve egy ellopott festmény nyomába eredni, ám nem elég az elhatározás, ha a kivitelezés rendre váratlan akadályokba ütközik, és senki nincs híján szerencsétlenségnek, természetesen a legjobb vígjátéki hagyományokat felelevenítve.

A Lego Ninjago film

Év: 2017

Rendező: Charlie Bean, Paul Fisher, Bob Logan

Főbb szereplők (eredeti hangjai): Dave Franco, Jackie Chan, Justin Theroux, Michael Peña, Kumail Nanjiani

Ninjago csöpp szigetét rejtélyes ellenség ostromolja. Még szerencse, hogy hat legyőzhetetlennek tűnő nindzsa minden éjszaka harcba száll, és meghökkentő fegyverarzenálja segítségével visszaveri az ellenséget. De kik lehetnek ők? Senki sem tudja. És nem is sejtik, hogy az éjszakai szuperharcosok nappal egész másfajta ellenséggel küszködnek. Ugyanis osztálytársak a helyi gimiben, és a középiskolások egyszerű, ám sok küzdelemmel teli hétköznapjait próbálják túlélni.

Kisebbik húgom régen teljesen odavolt a Ninjago sorozatért, ami kezdetben az én tetszésem is elnyerte, ám idővel kezdett az agyamra menni. Mégis érdekelt, milyen egész estés alkotást sikerül kanyarítani az alaphelyzetből, és meglepő módon élveztem is a végeredményt. A Lego-animáció hihetetlenül látványos és kreatív, ha nem is annyira ötletes, mint a Lego-kaland esetében. Tetszett, hogy frissítettek a nindzsák külsején, az viszont kevésbé, hogy Lloyd mellett a többiek jelentősen háttérbe szorultak. A sztoriban is eszközöltek változtatásokat a sorozathoz képest, amitől néhol elbizonytalanodtam, mit is kéne hivatalosnak tekinteni. A veszélyeket sem éreztem igazán fenyegetőnek, de legalább az apa-fiú kapcsolat nagyon szívhezszólóan lett ábrázolva. A másnapi közös építkezési vágy szinte garantálható!

Az óriásölő

Év: 2013

Rendező: Bryan Singer

Főbb szereplők: Nicholas Hoult, Eleanor Tomlinson, Ewan McGregor, Stanley Tucci, Bill Nighy

Évszázadokkal ezelőtt az óriások uralták a Földet, ám az emberek legyőzték őket. A szörnyek azóta várnak a lehetőségre, hatalmuk visszaszerzésére. Úgy tűnik, elérkezett az idő, amikor Jack, a parasztlegény véletlenül megnyitja a két világ közötti átjárót. Ezt kihasználva az óriások elözönlik az emberek földjét, pusztítás és rombolás szegélyezi hatalmas lépteik nyomát. Jack nem sokat habozik, néhány bátor katona oldalán szembeszáll a bosszúálló gigászokkal a királyért, a népért és a hercegnő szerelméért.

Számos klisével dolgozó, de cserébe annál mutatósabb látványvilággal vászonra álmodott mesefeldolgozás. Hozzátesz néhány plusz elemet a klasszikus legendához, amik nem a legeredetibbek, de kétségtelenül felturbózzák az önmagában egyszerű történetet, és akad néhány váratlanabb fordulat is.  A parasztfiú és a hercegnő szerelme esetlenül aranyos, az óriások és a haszonleső emberek kellően visszataszítóak, a gigantikus méreteket öltő bab pedig nem semmi kivitelezésű. Ha az ember a gyermeki énjét elővéve nézi, igazán kellemes izgalmakat tud nyújtani, különben léteznek jóval eredetibb újramesélések is.

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Év: 2017

Rendező: Joachim Rønning, Espen Sandberg

Főbb szereplők: Johnny Depp, Brenton Thwaites, Kaya Scodelario, Geoffrey Rush, Javier Bardem

Jack Sparrow kapitányt erősen megcsapja a balszerencse szele, amikor a rettentő Salazar kapitány vezette gyilkos szellemkalózok megszöknek az Ördög Háromszögéből. Egyszerű cél vezérli őket: végezni akarnak minden egyes kalózzal – és Jackre különös gondot fordítanának. Sparrow egyetlen reménye Poszeidón legendás szigonyában rejlik, ám erre csak úgy bukkanhat rá, ha kényszerű szövetségre lép Carina Smythszel, a ragyogó elméjű és szépségű csillagásszal, és az ifjú Henry Turnerrel, a Királyi Flotta nyakas tengerészével.

Korábban az első két részt láttam, amik annyira nem nyűgöztek le, úgy voltam velük, hogy most már ezeket is kipipálhatom. A harmadikat és a negyediket szeretném majd bepótolni, főleg annak fényében, hogy az ötödikről mondhatom el először, hogy igazán élveztem a sorozat egy darabját. Nem vagyok képben, mennyire kezdett a franchise kifulladni, így nem ítélhetem meg, hogy ennyi rész után is magas-e a színvonal vagy a legfrissebb sikerült egy ütős vérfrissítésként. A pörgős misztikum, valamint a káprázatos látványvilág mellett jelentősen belejátszott a pozitív érzésekbe, hogy a fiatal generációt két könyvadaptációkban megkedvelt ifjú tehetség képviselte. Az “ősszereplők” múltjából is feltárult néhány érdekes részlet, és bár most megtudtam, hogy alakulnak bizonyos dolgok, még mindig érdekel, hogy oldódik fel a második rész durva függővége.

A lány a vonaton

Év: 2016

Rendező: Tate Taylor

Főbb szereplők: Emily Blunt, Justin Theroux, Rebecca Ferguson, Haley Bennett, Luke Evans

Rachel mindennap felül a vonatra, és kétszer elhalad a régi háza előtt. A ház előtt, ahol a volt férje az új feleségével és nemrég született gyermekükkel lakik. Hogy fájdalmát enyhítse, egy fiatal párról talál ki történeteket, akiket a várakozó vonatról figyel meg. Elképzelése szerint Megan és Scott élete tökéletes, ám egy nap valami olyan megdöbbentőt pillant meg köztük, ami mélységes félelemmel tölti el. A kétségbeesett nő mindenáron ki akarja deríteni az igazságot. Tanúnak jelentkezik a rendőrségen, ám alkoholizmusa és emlékezetkiesései miatt senki se hisz neki.

Az elmúlt évek egyik, ha nem a legnagyobb thrillerszenzációját végre én is megnéztem magamnak, és azt mondhatom, rászolgált a hírnevére. Rendkívül feszültségteljes, nyomasztó és megrázó bűnügyi történet, amiben az érintettek szokatlan tettei ellenére mégis van valami kiábrándítóan életszagú, olyan mozzanatok, amik akár a szomszédban is megtörténhetnének, anélkül, hogy észrevennénk. A három fő nőalak mind rendelkezett unszimpatikus tulajdonságokkal, nem mertem egyikükre se ráfogni, hogy ő lenne a legnormálisabb, mert bármikor elkövethettek volna olyasmit, ami felülírja az érzeteimet. A gyilkos kilétével kapcsolatban is sűrűn változtak a találgatásaim, de őszintén reménykedtem, hogy ne Rachelről derüljön ki, hogy ő az, és sikerüljön egyenesbe hoznia életét.

Lesz ez még így se!

Év: 1997

Rendező: James L. Brooks

Főbb szereplők: Jack Nicholson, Helen Hunt, Greg Kinnear, Cuba Gooding Jr., Skeet Ulrich

Az író Melvin kétségtelenül a világ legkiállhatatlanabb alakja, akinek beteges mániáitól mindenki falra mászik. Talán örökre meg is maradna mogorva magányában, ha szomszédját, a festőművész Simont ki nem rabolnák és felismerhetetlenné nem vernék. Amíg kórházban van, Melvin viseli gondját kiskutyájának, és ezzel lőttek a nyugalomnak. Az embergyűlölő férfi steril kis világát másfelől is veszély fenyegeti, Carol, a bájos pincérnő személyében. Három különös sors szálai futnak össze egy röpke hétvégére, hogy megtapasztalják a mindennapi valós és álgondok mögött az élet napos oldalát.

Újabb klasszikus, amit úgy tűnik, most jött el az ideje megnézni. Nem szokványos romantikus film (ha egyáltalán nevezhető annak), hanem sokkal eredetibb, elsősorban a karaktereknek köszönhetően. Kifejezetten tökéletlen, nem egyszer irritáló személyiségek, akik szinte érthetetlen módon sodródnak egymás mellé, és csodák csodájára az együtt töltött napok mindannyiuk életére segítően hatnak. Cseppet sem sziruposan, mégis szívmelengetően és kacagtatóan mutatja be, hogy a lehető legkiállhatatlanabb emberben is bujkálnak érzelmek, amik kellő törődéssel előcsalogathatóak belőle, anélkül, hogy teljesen kifordulna önmagából.

A rózsa neve

Év: 1986

Rendező: Jean-Jacques Annaud

Főbb szereplők: Sean Connery, Christian Slater, Feodor Chaliapin Jr., F. Murray Abraham, Valentina Vargas

1379-ben Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és fiatal kísérője, Adso von Melk felkeresnek egy észak-itáliai bencés kolostort az Appeninek magányos völgyeiben. Egy teológiai vitát kell előkészíteniük az egyház szerepének tisztázásáról, mielőtt azonban feladatukat megkezdhetnék, néhány rejtélyes haláleset bolygatja föl a kolostor nyugodt életét. A két látogató nyomozni kezd, és hamarosan felfedezik, hogy a közösségben az ájtatosság máza mögött titokzatos és gonosz dolgok történnek, a szerzetesek pedig nem természetes halállal haltak meg.

Részleteket már láttam belőle a suliban, mikor a középkori szerzetesrendekről tanultunk, most pedig meg tudtam nézni az egészet. Jól felépített, intelligens krimi, amiben a nyomozás mellett komoly erkölcsi és hitbéli kérdéseket is feszegetnek. Az apátság rideg atmoszférája remekül megadja az alapborzongást, a holttestek megtalálása és vizsgálata azonban gyomorforgatóan naturalisztikusra sikerült. A kutatás egyre lebilincselőbbé válik, a papok egytől egyig gyanúsak, a végkifejlet, az elkövető kiléte viszont nem egészen lett tiszta nekem. Idővel talán a regénnyel is megpróbálkozom majd.

Júniusi mozi 2017

Februárban, mikor kipattant a fejemből, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a filmvéleményezős posztok megírásába. Azonban bármennyire is korlátozódtak a tévézések a hétvégékre, és próbáltam tömörebben megfogalmazni a gondolataimat, mint egy könyvkritikánál, egy idő után kezdtem érezni, hogy túlságosan feltolultak az értékelésre váró művek. Épp ezért úgy határoztam, mostantól inkább havi összefoglalóban, még sűrítettebben hozom le ezeket a bejegyzéseket, így ki tudja, talán több idő lesz másmilyen cikkekre, az oldal néminemű színesítésére. Remélem, senkinek nem okoz gondot ez a változtatás! Most lássuk a júniusi filmadagomat!

Egynyári kaland

2. évad 4-5-6. rész

Hú, az előző részekről azt írtam volna, hogy nagyjából kiszámítható a cselekmény? Hát ez az évad második felére megfordult, felpörögtek az események, mindhárom pár esetében felmerültek más esélyesek, és kibontakoztak az egyéni drámák is. Ugyan izgalmasabbnak, nagyobb történetívűnek éreztem ezeket a részeket, mint az első eresztést, és szerintem a legtöbb szálat megfelelően varrták el, némi hiányérzetem maradt. Az első évad a tömény jókedvről és nyaralásról szólt, és bár az együtt bulizós, “mindenki jóban van” jelenetek most sem hiányozhattak, kicsit szomorú felhanggal zárult le a történet. Kíváncsi vagyok, terveznek-e harmadik évadot.

Napsütötte Toszkána

Év: 2003

Rendező: Audrey Wells

Főbb szereplők: Diane Lane, Sandra Oh, Raoul Bova, Lindsay Duncan, Vincent Riotta

Frances Mayes sikeres és boldog írónő volt egészen addig, amíg házassága zátonyra nem futott. Az alkotói válságát is képtelen legyűrni, ezért barátnője egy repülőjeggyel ajándékozza meg, és elküldi Olaszországba pihenni és feltöltődni. Frances egy elhanyagolt, ódon villában kap szállást, és szinte pillanatok alatt elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakóinak melegsége. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít eddigi életének, és megvásárolja a villát.

A nyár első filmje igazi ráhangolódásul, valódi életkedvjavító alkotásként szolgált. Kicsit felemásan viszonyulok az ilyen önmegtalálós filmekhez: egyik oldalon erőt adnak, reményt sugallnak, másrészt mindig irigykedni, hitetlenkedni is lehet azon, hogy valaki spontán, kevés pénzzel új életet kezd egy teljesen idegen országban. Ezúttal egy harmincas-negyvenes, frissen elvált nő határoz így napjainkban, nem az 1930-as években egy négygyerekes özvegy, mint a Családom és egyéb állatfajtákban, ami kicsit életszerűbb, ám kevésbé szórakoztató. A szerető nagycsaládi légkört persze végül ő is kiérdemelte, az pedig külön szép volt, ahogy rádöbbent, minden vágya teljesült, ha nem is úgy, ahogy tervezte.

A könyvelő

Év: 2016

Rendező: Gavin O’Connor

Főbb szereplők: Ben Affleck, Anna Kendrick, J.K. Simmons, Jon Bernthal, Jeffrey Tambor

Chris Wolff a világ egyik legjobb könyvelője és kissé autista – kerüli az embereket, magányosan él és nem is vágyik másra. Amikor egy nagy, robotokat tervező gyár könyvelésében furcsa hibák tűnnek fel, természetesen hozzá fordulnak. Ő és a cég egyik munkatársa hamar új, megmagyarázhatatlan eltérésekre figyel fel, és ez valakinek nagyon nem tetszik. Egy különleges katonai egység leszerelt tisztje megbízást kap, hogy végezzen a párral. Chris és Dana kénytelenek együtt bujkálni.

A tavalyi termés egyik legérdekesebbnek ígérkező filmjét már rég meg szerettem volna nézni, és nem is csalódtam benne. Elismerésre méltó, hogy egy szokatlan, nem mindennapi figura válik akcióhőssé, egy katonai kiképzésben részesült autista, aki észben és erőben is jeleskedik, egyedül talán az érzelmi reakcióin volna mit csiszolni. Néhol kicsit leül a cselekmény, de az akciójelenetek ütnek, a vége pedig több egészen meghökkentő fordulatot tartogat.

A francia hadnagy szeretője

Év: 1981

Rendező: Karel Reisz

Főbb szereplők: Meryl Streep, Jeremy Irons, Lynsey Baxter, Leo McKern, Peter Vaughan

Viktoriánus korban játszódó, romantikus szerelmi történetet forgatnak a filmesek. Főhőse a szép Sarah, akit a francia hadnagyhoz fűződő korábbi kapcsolata miatt a település lakói messze elkerülnek. Egyik nap tudós érkezik Londonból. Charles a menyasszonyát jött meglátogatni, ám véletlenül találkozik Sarah-val, és heves vonzalom ébred benne a nő iránt. A forgatást bonyolítja, hogy egymásba szeret a két főszereplő színész, Anna és Mike is.

Nem számítottam rá, ezért sokáig nem is voltam vele kibékülve, hogy a helyét önmagában is megálló kosztümös románc valójában csak film a filmben. Érdekes stílusgyakorlat, ám a forgatáson olyan következetlenül és rövid jelenetek erejéig játszódtak részek, hogy nem egészen értettem, mi szerepe. Persze, van némi pikantériája, hogy a tiltott szerelmeseket alakító színészek az életben már rég sülve-főve együtt vannak, de a filmbeli történet annyira magával ragadott, hogy közben el is felejtettem, hogy amit látok, az duplán nem valóság. A végére legalább szépen egymásra rímelt a két idősík, és arra is rájöttem, hogy nem feltétlen annak a happy endnek kellett volna szurkoljak, amelyik végül beteljesült.

János vitéz

Év: 1973

Rendező: Jankovics Marcell

Főbb szereplők (hangjai): Cserhalmi György, Nagy Anikó, Pártos Erzsi, Farkas Antal, Bárdy György

Miközben Kukorica Jancsi kedvesét, Iluskát öleli a folyóparton, az őrzésére bízott nyáj szétszéled. Jancsinak ezért bujdosnia kell és sok nehéz kalandban, számtalan viszontagságban van része. Segít Franciaországból kiűzni a törököt, s mikor meggazdagodva hazatérhet, szép kedvesének csak sírhantját találja. Bánatában újra vándorlásra adja magát, s így jut el a mesék birodalmába, ahol megtalálja végre Iluskáját.

Bevallom, nekem ez kimaradt a gyerekkoromból, bár talán nem is baj, mert nem találtam igazán gyerekbarátnak. Szürreális, helyenként naturális víziókból áll össze a rajzfilm, aminek élénk színei és villódzásai felérnek egy epilepsziás rohammal. Az alaptörténetet egyébként szeretem, itt néhány ponton át lett írva az egyszerűség kedvéért, de ez nem bosszantó. A feljebbi véleményemmel pedig nem arra szeretnék utalni, hogy a célközönségnek sokkoló élmény lehet, szerintem inkább hitetlenkedve nevetnének rajta. Engem például nem a kísértetek vagy a török basa kettévágása döbbentett meg legjobban, hanem hogy Delhusa Gjoni énekel benne!

Trükkös halál 1-2.

Év: 1986, 1991

Rendező: Robert Mandel, Richard Franklin

Főbb szereplők: Bryan Brown, Brian Dennehy, Diane Venora, Cliff De Young, Mason Adams

Rollie Tyler a filmes szakma egyik legnevesebb trükkmestere, mindent tud, amit a speciális effektekről tudni lehet. A különböző halálnemeknek több ezer változatát tudja műhelyében előállítani, számtalan módot tud arra, hogyan tűnhet a képtelen valószerűnek. Úgy alakul azonban, hogy Tyler szakmai tudására nem csak a mozik világában, de a való életben is szükség van, ugyanis egy fontos feladattal bízza meg az FBI: az ő segítségével szeretnének egy hírhedt bűnöző nyomára bukkanni.

Mindig is izgattak a filmes effektek, leginkább azok, amik bizonyítják, a CGI előtt is voltak, és azon túl is vannak lehetőségek. A két Trükkös halál-filmet pont az emeli ki a 80-as évek átlagos akciófilmjeinek medréből, hogy egy trükkmester kénytelen bűnügyekbe keveredni, és élesben alkalmazni tudományát. A film kedvéért kitalált gagyi szörnyfilmek figurái, amiken a főhős dolgozott, egészen röhejesen elképesztőek – kedvencemmé a mozgásátviteles ruha, és természetesen Rózsabimbó, a házőrző vált!

A múmia (2017)

Év: 2017

Rendező: Alex Kurtzman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Sophia Boutella, Annabelle Wallis, Russell Crowe, Jake Johnson

Az ókori királynő, kinek életét igazságtalanul oltották ki, évezredek óta nyugszik kriptájába temetve, mélyen a sivatag kérlelhetetlen homoktengere alatt. Legalább is eddig így hitték. Ám most életre kel, és a világra szabadítja régóta felgyülemlett bosszúvágyát, és az ezzel járó elképzelhetetlen borzalmakat. A Közel-Kelet homokdűnéitől a mai London alatti titkos labirintusokig ívelő nagyszabású kaland meglepő izgalmaival és lélegzetelállító csodáival páratlanul fantáziadús betekintést ad az istenek és a szörnyetegek újraértelmezett világába.

Amíg várakoztam, sürgősen bepótoltam a korábbi Múmia-filmeket, és mire feleszméltem, már célba is vehettem az idei év első mozizását jelentő alkotást. A negatív kritikák nem rettentettek el, így egy igazán élvezetes, jól összerakott misztikus kalandfilmet láthattam a kényelmes moziteremben. Az ellenségként fellépő múmiahölgy egyszerre gyönyörű és félelmetes, méltóságteljes és esendő, a köré szövődő történet látványos és fordulatos. A továbbiakban felépülő szörnyes univerzumnak önmagában nem minden darabja vonzana, ezek után viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy érnek majd össze a legendás rémek históriái.

Trópusi vihar

Év: 2008

Rendező: Ben Stiller

Főbb szereplők: Ben Stiller, Robert Downey Jr., Jack Black, Matthew McConaughey, Tom Cruise

Tugg Speedman, Kirk Lazarus és Jeff Portnoy filmsztárok egy szuperdrága háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. Csakhogy az elszabadult költségvetés miatt a stúdió kihátrál a film mögül, viszont a frusztrált rendező úgy dönt, folytatja a forgatást. Stábját a délkelet-ázsiai dzsungel közepébe vezeti, ahol igazi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

Furcsa egybeesés, hogy a hónap folyamán már a harmadik olyan filmmel találkoztam, amin belül is készül egy film. A forgatás egyértelműen itt a legjelentősebb, egyben a legszórakoztatóbb is, a félkomoly háborús dráma önironikus tükröt tart a sokszor túlzásokba esően heroizáló filmművészetnek. Túlzásokba, nem azt mondom, itt is esnek, jópár nem feltétlen indokolt poén hangzik el, ám a színészgárda kattantan is szerethető, a végére pedig csak gazdagszanak néhány fontos leckével barátságról és összetartásról, pont úgy, ahogy szerepeikben nyálasnak ítélték.

A csontember

Év: 1999

Rendező: Phillip Noyce

Főbb szereplők: Denzel Washington, Angelina Jolie, Michael Rooker, Queen Latifah, Mike McGlone

Lincoln Rhyme felügyelő egy tragikus baleset következtében mozdulni se tud. Amikor felbukkan a városban egy őrült sorozatgyilkos, aki különös ravaszsággal bánik el áldozataival, Rhyme végre méltó ellenfélre akad és mert egyedül tehetetlen, partnert keres. Amelia Donaghy-t, a fiatal, tapasztalatlan rendőrnőt jelölik ki a felügyelővel való együttműködésre. Egy emberként kell látniuk és dönteniük, mielőtt újra lecsap a magát Csontembernek nevező mániákus gyilkos.

Régóta jön szembe velem ez a film, csak eddig féltem attól, hogy nagyon brutális lesz. Közben megedződtem, a látványt kibírtam, inkább a szörnyűségek tudata az, amit gyakran nehéz volt elviselni. A történet egyébként nem a legkiemelkedőbb krimi, ami igazán érdekes benne, az a két nyomozó egy emberként működése, ahogy a tapasztalt, ám ágyhoz kötött vállalja az agy, az érzelmileg még labilis fiatal kezdő pedig a test szerepét. A gyilkos kilétét hamar sejteni lehetett, ami igazán borzasztó benne, azt pedig sosem értem: hogy képes valaki ennyi ártatlan, véletlenszerűen kiválasztott embert meggyötörni, pusztán hogy egyetlen emberen, egy régi sérelmén bosszút állhasson? Egyszerűen felfoghatatlan.

Maraton életre-halálra

Év: 1976

Rendező: John Schlesinger

Főbb szereplők: Dustin Hoffman, Laurence Olivier, Roy Scheider, William Devane, Marthe Keller

A maratoni futás megszállottja az egyetemista Babe Levy. A bátyja, Doc a titkosszolgálat megbízásából beépült a volt nácik szervezetébe, hogy adatokat szerezzen annak vezetőiről. Így bukkant Dr. Szell, a hírhedt náci nyomára, aki az egyik koncentrációs tábor orvosa volt. A férfi a világháború alatt összeharácsolt gyémántokat az Egyesült Államokból Dél-Amerikába akarja csempészni. Amikor Docot a náci megsebesíti, a halála előtt még átadja titkát az öccsének. Emiatt Szell és emberei vadászni kezdenek Babe-re.

A cím alapján valami sportfilmre számítottam, nem mintha bánnám, hogy kiderült, igazából egy régivágású thrillerről van szó. Bár számomra a komoly politikai probléma, amit taglal, csupán távoli történelem, át tudtam érezni a náci uralomnak áldozatául esett, indokolatlanul megbélyegzett, megnyomorított ártatlanok sorsát. Jól esett látni, ahogy egy teljesen kívülállónak tűnő kisember lassan hőssé válik, és sajnálom, hogy titkosügynök bátyjával való kapcsolatát nem fejtették ki hosszabban, szívesen láttam volna több konfliktust és annak elrendezését köztük.

Saját szavak

Év: 2007

Rendező: Richard LaGravenese

Főbb szereplők: Hilary Swank, April L. Hernandez, Patrick Dempsey, Imelda Staunton, Scott Glenn

Erin Gruwellt, az ambíciózus kezdő tanárnőt első munkája az egyik leghírhedtebb kaliforniai középiskolába szólítja, ahol egy „taníthatatlannak” bélyegzett osztályt bíznak rá. Ennek ellenére ő bízik benne, hogy ki tudja hozni a legjobbat a tanítványaiból. Törekvéseit nem meglepő módon értetlenség és ellenséges érzelmek fogadják, de eltökéltsége segít neki abban, hogy megtalálja a közös hangot az osztállyal. Arra biztatja a srácokat, hogy kezdjék el papírra vetni a saját élményeiket. Az osztály tagjai így megrázó vallomásaik segítségével addig elképzelhetetlen mértékű önbecsülésre tesznek szert.

Korábban már láttam ezt a filmet a suliban, akkor tetszett, de nem gondoltam volna, hogy újra meg fogom nézni. Tisztán emlékeztem, hogy már akkor is meghatónak, de jócskán hollywoodiasnak éreztem a kezelhetetlen, gyűlölködő tinédzserek csodával határos pálfordulását és toleránssá válását. Mikor a végén kiderült, hogy a forradalmár tanárnő létező személy, és mozgalma valójában sikerrel járt, hálát adtam az égnek, hogy ilyen példamutató esetek történnek, ugyanakkor szomorúan konstatáltam, hogy nincs rá garancia, hogy minden gyerek szíve így meglágyulna a rendhagyó órák során.

Éli könyve

Év: 2010

Rendező: Albert Hughes, Allen Hughes

Főbb szereplők: Denzel Washington, Mila Kunis, Gary Oldman, Ray Stevenson, Jennifer Beals

A világvége utáni pusztaságban az erőszak az úr. Éli, a magányos harcos nyugatra akar eljutni, hogy beteljesítse küldetését. Van nála valami, ami értékesebb minden fegyvernél és élelmiszernél: egy könyv utolsó példánya, amely hitet adhat az embereknek, hogy van remény az újjászületésre. Éli a kisvárosban keresztezi a környéket uraló hadúr, Carnegie útját, aki megszállottan keresi a könyvet, mert segítségével akarja kiterjeszteni hatalmát. Az emberiség sorsa Éli kezében van.

Ezt a filmet is már régóta kerülgettem, ám valahogy mindig akadt más is, amit szívesebben néztem meg. Végülis tetszett, csak valamilyen szinten nagyobb durranásra számítottam a poszt-apokaliptikus világ felépítését tekintve. Kevésnek éreztem a magyarázatot az előzményekre, míg a túlélésért folytatott öldökléseket sokalltam. A féltve őrzött könyv tartalma nem lepett meg, ám a formátuma annál inkább. Egyébként a világ, amennyire nincs kidolgozva háttér terén, annál inkább látványilag, a sivatagról készült kifakított felvételek egészen sajátos atmoszférát társítanak a feszült cselekményhez.

Cuki a sütid

Év: 2004

Rendező: Kevin Connor

Főbb szereplők: Costas Mandylor, Lauren Holly, Andy Lauer, Dorie Barton, David Proval

Marco Poloni, akárcsak felmenői, kiváló szakács, aki szeretné megmenteni családja pékségét. Egy cukrászverseny 250 ezer dolláros díja kihúzná a pácból, a nevezéshez azonban társra van szüksége. Hamarosan meg is találja a gyönyörű és kivételesen tehetséges Grace Carpentert, akivel minden idők legjobb süteményét készülnek megsütni.

Nincs rá találóbb kifejezés, tényleg egyszerűen cuki kis vígjáték. Olyan, ami a műfaj összes kliséjét felhasználja, de abból valami igazán kellemes jön létre. Egy percig nem volt kérdés, hogy mi fog történni a két főszereplő közt, és ki nyeri meg a cukrászversenyt, ettől még bőven lehetett izgulni. Na, és a sütik! Az ilyesmihez fel kéne találni az ízes filmet, mert legszívesebben végigkóstoltam volna az összes édes műalkotást, amik készítésének szemtanúi lehettem.

Véres gyémánt

Év: 2006

Rendező: Edward Zwick

Főbb szereplők: Djimon Hounsou, Leonardo DiCaprio, Jennifer Connelly, Arnold Vosloo, Michael Sheen

Solomon, akit elválasztottak a családjától, és arra kényszerítenek, hogy a gyémántmezőkön dolgozzon, egy nap különleges drágakövet talál, amit élete kockáztatásával elrejt, hogy az érte kapott pénzzel megmentse a családját. Danny Archer, az exzsoldos tudomást szerez a kincsről és Mady Bowen újságírónő közvetítésével Solomon mellé szegődik, abban a reményben, hogy a kincs sikeres értékesítésével ő is jól jár, és végre elhagyhatja Afrikát. A két ember sorsa végzetesen összefonódik az életveszélyes vállalkozás során.

Ennek a filmnek a megnézésétől is kicsit ódzkodtam, mert féltem, hogy elviselhetetlenül megrázó lesz számomra a látvány. Szerencsére a gyémántkeresésre befogottak valóban átérezhetően ábrázolt szenvedései között egy igazán pörgős és kalandos akciótörténet kerekedett ki. A főhős párosból végig inkább a családjáért aggódó afrikai férfihez húztam, mint a sztorivadász kalandorhoz, az ő boldogulását fajsúlyosabbnak és kiérdemeltebbnek tartottam. A végén pedig nem hagyott nyugodni a kérdés: vajon ennek a filmnek a megnézése után van bárki, aki továbbra is csillogó ékszerekre áhítozna?

Forráspont

Év: 1993

Rendező: James B. Harris

Főbb szereplők: Wesley Snipes, Dennis Hopper, Viggo Mortensen, Lolita Davidovich, Seymour Cassel

Jimmy szövetségi ügynökként kíméletlenül üldözi a bűnözőket, és céljai elérése érdekében néha megszegi a törvényt is. Egyik akciója során társát egy kisstílű bűnöző, Ronnie megöli menekülés közben. Jimmy bosszút esküszik barátja haláláért. Hamarosan kiderül, hogy Ronnie a kegyetlen pénzhamisító, Red végrehajtója volt. A két férfi között megkezdődik az élet-halál harc.

Egyszer nézhető, teljesen átlagos akciófilm a 90-es évekből, talán az szokatlan benne, hogy a bűnözők szakmai és magánéleti tevékenységét is kicsit megkedveltetősen mutatja be. A gengsztervezér viszont olyan széles gesztusokkal kommunikált, ami teljesen nevetségesen hatott, miközben tisztán látszott a színészen, hogy érzi, élete Oscar-díjas alakítását nyújtja. Ettől függetlenül valahogy több szimpátiát igyekszik ébreszteni a film ő és fiatal kollégája iránt, mint a zsaru felé, például ahogy próbál visszatalálni a feleségéhez, vagy csupán táncpartnernek fizet egy utcalányt, mást nem kíván tőle. Félre ne értsetek, a pasi különben tényleg röhejes, a film pedig felejthető.

Vadászat a Vörös Októberre

Év: 1990

Rendező: John McTiernan

Főbb szereplők: Alec Baldwin, Sean Connery, Sam Neill, Scott Glenn, James Earl Jones

A Vörös Október nevű szovjet atomtengeralattjáró az Egyesült Államok partjai felé tart. Jack Ryan, a CIA szakértője úgy gondolja, parancsnoka dezertálni akar. Valójában Marko Ramius kapitány át akarja játszani a modern hadieszközt az amerikaiaknak, hogy a szovjetek ne kerüljenek egyoldalú fölénybe. Az USA hírszerzése pedig támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik. A parancsnoknak minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból.

A korábban látott Jack Ryan-kalandokkal (Árnyékügynök, Férfias játékok) összevetve kijelenthetem, hogy ezt találtam, ha nem is a legizgalmasabbnak, de a legkülönlegesebbnek. A szuperügynök és érdemei ugyanis ezúttal háttérbe szorulnak, a fókusz pedig az orosz tengeralattjáró legénységén van. Mindig érdekes kísérlet összezárni megannyi eltérő jellemet, és figyelni, hogy feszülnek egymásnak az indulatok. Elismerésre méltó, hogy annyi más Amerikát dicsőítő, és Oroszországot ellenségként beállító művel ellentétben itt az oroszok közt is akad tisztességes ember. A cselekmény azonban gyakran unalmas, a megoldás pedig igencsak pátoszos.

Boszorkányvadászok

Év: 2013

Rendező: Tommy Wirkola

Főbb szereplők: Gemma Arterton, Jeremy Renner, Famke Janssen, Pihla Viitala, Peter Stormare

Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János és Júlia önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük, a saját múltjukkal.

Rajongok a modern mesefeldolgozásokért, amik ötletes csavarokkal értelmezik át az unásig ismert történeteket, Jancsi és Juliska felnőttként boszorkányvadásznak állása pedig, ha belegondolunk, egyáltalán nem abszurd ötlet. A példás összetartást tanúsító testvérpár igazán menő fegyverarzenállal rendelkezik, a baljós középkori atmoszféra jól megfér a félkomoly hozzáállással, a vérengzést viszont kicsit soknak találtam. A legnagyobb pozitívum egyértelműen a háttérsztori megváltoztatása, sikerült értelmes magyarázatot adni a gyerekek erdőben hagyására, ami az addig szívtelennek tartott szülőket hősökké emelte, ezért pedig hálás köszönet illeti a készítőket!

Hétvégi mozi – Tavaszi szüneti különkiadás (Április 7-17.)

Péntek (04.07.)

Az új világ

Év: 2005

Rendező: Terrence Malick

Főbb szereplők: Q’orianka Kilcher, Colin Farrell, Christian Bale, Christopher Plummer, August Schellenberg

A tizenhetedik században kezdetét veszi Észak-Amerika angol gyarmatosítása. A telepesek 1607-ben Virginiában megalapítják Jamestown városát. Közöttük van John Smith kapitány is. A fehérek helyzetét nehezítik a mostoha természeti viszonyok. Smith felfedező útra indul, de az indiánok fogságába esik. A haláltól a törzsfőnök lánya, Pocahontas közbelépése menti meg, a két ifjú között szerelem szövődik. Jamestownba visszatérve Smith-t megválasztják vezetőnek. Miután az indiánok rájönnek, hogy az angolok nem akarnak eltávozni, harcra készülnek.

A felnőttekre szabott Pocahontas-legendát (bár ez a név egyszer sem hangzik el) talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy rá kell hangolódni, úgy válik élvezhetővé. Ugyanis igen fárasztónak tűnhet a lassú történetszövés, a természeten számtalanszor elmerengő kamera, bármennyire is izgalmas az indiánok megismerése vagy megható a tiltott szerelem.

Számomra elég későn kezdett igazán érdekessé válni, mikor is Colin Farrell visszatéréséért szorításom közben megérkezett Christian Bale, igazi szívetkettéhasítós, egyben értelmes szerelmi háromszöget eredményezve. A végeredménnyel pedig ki vagyok békülve, nem szokványos, de reális, féltem, nagyobb tragédia alakul ki a két férfi szembekerüléséből. Csak azt sajnálom, hogy nem derült ki, mit kezdett utána Smith: túllépett a történteken, talált új szerelmet? Q’orianka Kilcherre pedig mindjárt irigy leszek, hisz mindössze 15 évesen, amatőrként válogatták be a filmbe, és máris romantikus jelenetekbe keveredhetett két elismert és jóképű színésszel!

Szombat (04.08.)

Casanova

Év: 2005

Rendező: Lasse Hallström

Főbb szereplők: Heath Ledger, Sienna Miller, Charlie Cox, Natalie Dormer, Jeremy Irons

Casanova a világ legnagyobb csábítója, az átváltozás és a humor nagymestere, akinek nő még nem tudott nemet mondani. Legalábbis így volt ez mostanáig. Életében először ugyanis ellenállásba ütközik, amikor útjába kerül Francesca, a velencei szépség, aki visszautasítja. Casanova nem is sejti, hogy élete legveszélyesebb játszmája ez: nem csak hírnevét és életét teszi kockára, de az egyetlen esélyét is, hogy elnyerje az igaz szerelmet.

A lelassulás után következhetett a pörgés, egy vérbeli kosztümös vígjáték keretében, aminek minden pillanatát élveztem. Csupa unásig használt, de jól működő komikus kelléket alkalmazott a sztori: félreértések és szereptévesztések egymás hegyén-hátán, a tetejébe mindehhez a lenyűgöző Velence szolgál díszletként.

Ami talán nem jött át annyira, az a Casanovaság mibenléte, a hírhedt csábító (szegény Heath Ledger, az Isten nyugosztalja) nem tűnt kezelhetetlen szoknyavadásznak, akinek minden nő szerelmére szüksége lenne, de ha jobban belegondolok, ez nem is baj. Nyilván szimpatikusabb a pasi, ha bátor, gáláns, szellemes, és természetesen egyszer őt is utoléri a végzet egy hozzáillő, észben férfiakat megszégyenítő hölgy személyében.

A boldog befejezésig nem akadálytalan út vezet, ám rengeteg térdcsapkodós helyzet és karikaturisztikus figura felvonultatása után persze mindenki megtalálja élete párját.

Kedd (04.11)

Koktél

Év: 1988

Rendező: Roger Donaldson

Főbb szereplők: Tom Cruise, Bryan Brown, Elisabeth Shue, Lisa Banes, Laurence Luckinbill

Miután leszerelt, a jóképű, ifjú és ambiciózus Brian Flanigan New Yorkba megy, hogy munkát találjon. De nem talál, diploma nélkül ugyanis nem megy. Beiratkozik, tehát az egyetemre és hogy fedezni tudja a költségeit, mixerkedik egy belvárosi bárban. Itt találkozik Doug Coughlinnal, aki a szakma legapróbb fortélyaira is megtanítja, míg végül a város leghíresebb mixerei lesznek. Brian immár egy saját, exkluzív koktélbárról álmodik, ám ehhez még több pénz kell, mint az egyetemhez. Jamaikába utazik, a mixerek paradicsomába, ahol szépek a nők és vastagok a „jattok”. A szépen kitervelt részleteket azonban meglehetősen összekuszálja egy váratlan fordulat: Brian fülig szerelmes lesz.

A Tom Cruise-diadalmenet egyes olvasóimnak talán kezdhet unalmassá válni, mindenesetre megállíthatatlanul folytatódik (megsúgom, ebben a bejegyzésben sem utoljára találkozunk vele, és a következő hétvégén is kétszer tiszteletét tette nappalinkban).

A Koktél találóan tényleg egy frissítő nyári italra hasonlít, amibe azonban sok különböző összetevőt kevertek. Egyik oldalon igazi kikapcsolós, “feel good” alkotás, trópusi helyszínekkel, diszkózenével, jó pasikkal és jó csajokkal, poénbombákkal meghintve, a nézőnek nincs is más dolga, mint hátradőlni és átadni magát az élvezeteknek.

Ugyanakkor erősen igyekeztek némi erkölcsi tanulságot is adagolni az egzotikus itókához, az élet császáraként tündöklő ifjú mixer megtéréséről egy tisztességes élet elkezdéséhez. A problémák ugyan viszonylag banálisak, mégis lehet drukkolni az igaz szerelemért és fanyalogni Brian melléfogásain. Mindenesetre a gondtalan életérzés átadása egyértelműen jobban áll a filmnek.

Csütörtök (04.13.)

A nő

Év: 2013

Rendező: Spike Jonze

Főbb szereplők: Joaquin Phoenix, Scarlett Johansson (hang), Amy Adams, Chris Pratt, Rooney Mara

Theodore nagyon lassan heveri ki a válását, egyedül él, és nem barátkozik könnyen. Napközben egy számítógépen dolgozik, esténként egy másik számítógépen játszik – és unalmában letölt egy új programot: egy intelligens operációs rendszert. És minden megváltozik. Az egzotikus hangú rendszer, vagyis Samantha felforgatja addig túl egyforma napjait. Mindent tud, mindent ért, és egyre közelebb kerül Theodore-hoz. Olyan közel, hogy a férfi néha már úgy érzi: Samantha testestül-lelkestül az övé.

Nem túlzok, ha azt állítom, az egyik legszokatlanabb szerelmi történet, amivel valaha találkoztam. Közeli kapcsolatba kerülni egy önálló intelligenciájú, kedves hangú operációs rendszerrel ráadásul olyasmi, ami bizarrul hangzik, de elképzelhetőbb, mint gondolnánk. A filmben bemutatott jövőkép nagyjából egyezik azzal, amilyennek én is feltételezem a technikai fejlődést: bővelkedik ötletes, egyelőre nem létező apróságokban, mégsincs túlságosan elrugaszkodva a valóságtól.

Valahogy úgy tudnám összefoglalni az üzenetét, hogy a főszereplő úgy érzett rá az élet szépségére, hogy nem is élt igazán. Van a filmben valami abszurdul gyönyörű, a bemutatott együttélés teljesen irreálisnak tűnik, mégis szerethető. Közben szinte nem is bírtam elképzelni, milyen befejezés illene hozzájuk, csak hogy így mégsem állhatnak örökké a dolgok.

Joaquin Phoenix abszolút nem férfias, ellenben tüneményes, és végülis teljesen logikus, hogy nem álompasira fazonírozták a szerepet, hisz akkor érthetetlenül volna sikertelen a nőkkel szemben. Scarlett Johansson nem jelenik meg fizikai valójában, és a szinkronban egyetlen bevethető fegyvere, a hangja is elveszik, ám a magyar hangja, Csondor Kata hangszíne is kellően bájos és érzéki a nem könnyű feladathoz. A mindig nagyszerű Amy Adams ezúttal háttérbe szorul, de végső soron mégis ő lesz a befutó, hisz a hús-vér társaságot hosszú távon semmi sem pótolhatja.

Péntek (04.14.)

Mindörökké rock

Év: 2012

Rendező: Adam Shankman

Főbb szereplők: Julianne Hough, Diego Boneta, Tom Cruise, Catherine Zeta-Jones, Alec Baldwin

A 80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockistenség, Stacee Jaxx. Ő az igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Eközben pedig egy kisvárosi, álmait Hollywoodban kereső lány, Sherrie, és egy városi srác, Drew útjai is itt fonódnak össze.

Na, ez aztán kattant egy film, de nekem bejött! Bár a rockereké nagyon nem az én világom, egyes “lightosabb” darabjait a műfajnak szívesen hallgatom, és szerencsére a történet során felcsendülő számok javarészt ebbe a körbe tartoznak. A mű szélesebb közönségnek szól, nem csak őrült fanatikusoknak, sőt ők akár fanyaloghatnak is, elvégre minden gátlástalanság és őrültködés hamisíthatatlan musicalsztoriba adaptálva jelenik meg, ahol a szerelem őszinte és tiszta, a fények csillogóbbak, a szereplők bármilyen pillanatban képesek dalra fakadni, a végén pedig a konfliktusok ellenére úgyis mindenki együtt bulizik.

Egy ilyen közegben szinte el is várható, hogy senki nem normális, kivéve az ígéretes, naiv fiatalokat – Julianne Hough és Diego Boneta neve eddig semmit sem jelentett nekem, de ezek után remélem, még sokat fogunk róluk hallani. Persze mondanom sem kell, hogy a legnagyobb húzónév Tom Cruise, aki még énekelni is kifejezetten jól tud, és meglepően hitelesen testesíti meg a kiöregedő rockistent. Őt talán még egészen komolyan is lehet venni, más nagy nevek azonban, mint Catherine Zeta-Jones és Alec Baldwin, önfeledten hozzák önmaguk paródiáját.

Inkább bevállalósaknak ajánlom megtekintésre, mert nem egyszer jogos lehet a felhördülés, aki viszont bele tud rázódni az ilyesmibe, annak igazi szórakozás lehet csupa emlékezetes nótával és azért némi mondanivalóval is.

Szombat (04.15.)

Végzetes hazugságok

Év: 2012

Rendező: Nicholas Jarecki

Főbb szereplők: Richard Gere, Susan Sarandon, Tim Roth, Bruce Altman, Brit Marling

Robert Miller a New York-i befektető-mágnás 60. születésnapját ünnepli – első látásra ő a mintaképe az üzletben és családi életben egyaránt sikeres amerikai embernek. A színfalak mögött azonban Miller kétségbeesetten próbálja eladni birodalmát egy nagy banknak, mielőtt bárki rájönne, hogy csalással szerezte vagyonát. Egy végzetes hiba kényszerhelyzetbe hozza, és miután egy nyomozó gyanakvását is felkelti, Miller versenyfutásba kezd az idővel és olyan döntés elé kerül, ami még saját, kétes erkölcsének határát is súrolja.

Tulajdonképpen lehetett volna ez egy igazán jó thriller – ha a ’90-es években készül el, mostanra rengetegszer idéznék, így azonban sajnálatos módon teljesen elsikkadt. Pedig izgalmasan kezdődik, megvan benne minden, ami egy fordulatos, feszültségteljes mozihoz kell, akkor mégis mi baj történhet? Hát hogy egy idő után azt kezdtem érezni, hogy ez mind szép és jó, mármint minőségi, jól összerakott, csak az egészet láttam már valahol. Önmagában megállja a helyét, ám a zsáner kiemelkedőbb filmjeihez hasonlítva egyáltalán nem mond semmi újat.

Azt pedig rühellem, mikor az alkotók egyszerre akarják elérni, hogy megkedveljük és meggyűlöljük a korántsem makulátlan főszereplőt. Richard Gere a tetejébe pont olyasvalaki, akinek megvan a tehetsége negatív szerep eljátszásához is, aztán mégse lehet nem szeretni. Nem lehet eldönteni, hogy mi a helyes, miben kéne hinni, és a vége sem ad kielégítő magyarázatot. Az átejtett családja nem minden átmenet nélkül ugyan, de mégis csak úgy megbocsátott neki? És ennek most örülni kéne, vagy sem?

Vasárnap (04.16.)

Kilenc élet

Év: 2016

Rendező: Barry Sonnenfeld

Főbb szereplők: Kevin Spacey, Jennifer Garner, Malina Weissman, Robbie Amell, Christopher Walken

Tom Brand, a vakmerő milliárdos cége fennállásának legnagyobb dobására készül: az északi félteke legmagasabb felhőkarcolójának építését fejezik be. A férfi munkamániája miatt eltávolodik gyönyörű feleségétől, Larától, és lányától, Rebeccától. Közeleg Rebecca 11. születésnapja, és ahogyan minden évben, most is csak egy dolgot szeretne: egy macskát. Tom ki nem állhatja a macskákat, de nincs se ideje, se ajándéka és a véletlen egy furcsa kisállat-kereskedésbe sodorja, ahol az üzlet különc tulajdonosa a fenséges Szőrmók urat adja el neki. Az úton hazafelé szörnyű baleset éri, majd a macska testében éled újjá…

A szerep- vagy egyenesen testcsere az egyik legtöbbet elpuskázott filmes csavar, mégis újra és újra képes szórakoztató lenni. Nem mintha a Kilenc élet igazán eredeti történettel és tanulsággal szolgálna, ettől még aranyos és az egész családnak élvezetes lehet. Leginkább az Összekutyulva macskás verziójaként lehetne jellemezni, bár itt a főhős nem változik oda-vissza, és nincs olyan, az irrealitást még fokozó szál, mint gonosz tudós megfékezése, “csupán” a férfi munkahelyének becsületét kell visszaszerezni.

Kevin Spacey egy fokkal azért jobban járt, mint Scarlett Johansson A nőben, hisz ha túlnyomórészt macskahangként van csak jelen, így is társítható hozzá fizikai megjelenés. A karakterek ugyan némileg idegesítőek és eltúlzottak, a poénok nagy része pedig a rumlicsinálásból ered, mégis helyes, élvezetes, könnyed film, ami után garantáltan minden gyerek cicára és apukájával több időtöltésre fog vágyni.

(Számmisztika: ez a bejegyzés pontosan kilenc film ismertetőjét foglalja magában, tehát nem macskabőrben ugyan, de az elmúlt napokban én is megéltem kilenc különböző életet. 🙂 )

Diana

Év: 2013

Rendező: Oliver Hirschbiegel

Főbb szereplők: Naomi Watts, Naveen Andrews, Cas Anvar, Douglas Hodge, Geraldine James

Lady Diana a szívek hercegnője, az ikon, maga az elegancia, a kedvesség. Váratlanul bekövetkezett halála az egész világot megdöbbentette. A walesi hercegné életének utolsó két évét feldolgozó filmből megismerhetjük a magánember Dianát, akinek állandóan meg kellett küzdenie az őt zaklató sajtóval, és aki mégis képes volt kijátszani a médiát, titokban tartani Dr. Hasnat Khanhoz, a pakisztáni orvoshoz fűződő kapcsolatát. Lady Di távol a világtól, a szeretett férfi oldalán végre önmagára talált.

A könnyed szórakozás után pár órával félig-meddig voltam vevő egy teljesen más hangvételű filmre, mindenesetre kár lett volna kihagyni. A kritikusok ugyan durván lehúzták, hiteltelennek nevezték, én viszont akár kisebb igényű vagyok, akár kevésbé tájékozott, megrázóan szépnek találtam a szívek hercegnőjének utolsó éveit feldolgozó drámát.

Naomi Watts igen meggyőzően játszott, végig el tudtam róla hinni, hogy ő maga Diana, Hasnat Khanról pedig, hogy olyasvalaki, aki nem érdekvezérelve kezdeményezett kapcsolatot vele, hanem csakis a hétköznapi nőt látta benne. Szívszorító érzés volt úgy nézni a felszabadult pillanatokat, hogy tudható a tragikus vég, látni, ahogy a hercegnő, ha magát álcázva is, de végre lehetett csak egyvalaki a tömegből, rövid időre megízlelhette a fényűzéstől mentes életet. Talán egy kicsit azt sajnálom, hogy a királyi családtagok keveset szerepeltek, kíváncsi lettem volna az anyós királynő, a volt férj, a tinédzser fiúk reakcióira, de így is elég részletekbe menő és bevallom, könnyfakasztó alkotás.

Hétfő (04.17.)

Az utolsó boszorkányvadász

Év: 2015

Rendező: Breck Eisner

Főbb szereplők: Vin Diesel, Rose Leslie, Elijah Wood, Michael Caine, Julie Engelbrecht

A középkorban a boszorkányok félemlítették meg az emberiséget, és nagy háború folyt köztük. Az elpusztításukra boszorkányvadászokat képeztek ki, és köztük volt Kaulder is, akinek sikerült a fúriák királynőjét megölnie, ám ezzel a halhatatlanság átka szállt rá. Ma, amikor már szinte nincsenek boszorkányok, Kaulder az utolsó vadász. Hivatását mégsem adja fel, mivel vannak olyanok, akik újra szeretnék a boszorkányokat a világra szabadítani.

Nem fűztem nagy reményeket ehhez a produkcióhoz, de mérföldekkel jobbat kaptam, mint amire számítottam. Ötletes, kidolgozott mitológiájú városi fantasy, kicsit Constantine, a démonvadászos és Végzet ereklyéis beütésekkel, felpörgött tempóban, vicceskedően, de komolyan vehetően.

Vin Diesel színészi képességeit lehet vitatni, de kétségkívül jó arc, ami az örök életet elszenvedő, de magát jó kondícióban tartó titokzatos harcos szerepéhez pont elég. Az igazán helyes Rose Leslie-t ezelőtt nem láttam filmben, a továbbiakban biztos figyelni fogok rá. Sajnálom viszont, hogy Elijah Wood a kezdetek után háttérbe szorult, ígéretesen indult Diesellel a számtalan sztoriban bevált “tapasztalt és újonc összedolgozik”-típusú párosuk, ahogy Michael Caine is kaphatott volna több szerepet.

Összességében nagyon profin megcsinált, szombat estére tökéletes kalandfilm, ütős akciókkal, vagány szereplőkkel, “thug life” beszólásokkal, sötét, de nem sokkolóan félelmetes lényekkel, sajátos atmoszférával.

Hétvégi mozi (Március 24. – Április 2.)

Péntekek (03.24 és 31.)

Csak színház és más semmi

2. évad 5. és 6. rész

Na, hát ennek is vége van, ami egyik oldalon szomorú, másik oldalon meg végtelenül fárasztó volna továbbhúzni a bonyodalmakat. Harmadik évadra ettől még van esély, lehetne még fokozni – igazából nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá, tényleg rettentő fárasztó, ugyanakkor könnyed, kellemes, izgalmas, szerethetőek a szereplők, és egyszerűen biztonságérzetet ad, hogy van mit várni péntek esténként.

Visszatérve a finálé két utolsó felvonására, tényleg ügyesen helyreigazították a szálakat, bár többnél hiányérzetem van, vagy máshogy oldottam volna meg, de így is jó. Sokáig képtelennek tűnt, de végül mégiscsak jogosan lehetett sejteni, hogy Lilinél sincs baba, és tulajdonképpen érthetően meg is volt magyarázva. Az kezdett gyanússá válni, hogy sose beszélt igazán szívvel a terhességéről, mindig úgy, mintha valóban teherként élné meg. Persze meghatóra sikerült volna, ha kiderül, hogy Máté az apa, de ha minden jól alakul köztük, majd úgyis várnak gyereket együtt, ilyesfajta komplikációk nélkül.

Petrának, aki körül több férfi legyeskedett, mint értékelni tudná, szívem szerint más befejezést szántam volna. Dénes a maga módján aranyosan szerencsétlen, és hozzá direkt szorítják a néző szívét, mikor a gyerekek panaszkodnak, vagy családi fotókat mutatnak, mégis azt érzem, hogy ez így már nem működik, bár nem az én dolgom eldönteni. Danit bár bírtam az első évadban, most eléggé bosszantott a visszatérése, talán egyszerűbb lett volna korábban lezárni a dolgokat, és végleg hagyni elmenni a srácot. Minden keservem csak azért hangzik el, mert Miklós végig olyan kedves, türelmes, lovagias és vicces volt, hogy Petra megütötte vele a főnyereményt, aztán mindent elrontott maga körül. A másik szál, ami nem záródott elég ütősen, az Nóri diadala Edit fölött, Edit nem került akkora megaláztatásba, mint megérdemelte volna. Ja, és még azt is sajnálom, hogy Dobó Kata karaktere csak nyúlfarknyi szereplést kapott, kíváncsi voltam, körülötte lesz-e nagyobb bonyodalom.

Összességében azért elégedett vagyok, végül sikert aratott mindkét előadás, és amit a legfontosabbnak érzek: ezekben a részekben már szimpatikusabbak voltak a szereplők. Valahogy előtte, pl. mikor Alinda áskálódott Lili ellen, egyik félnek sem tudtam drukkolni, sokkal inkább éreztem, hogy nem bírom elviselni, de azért lássuk, mi lesz belőle. Itt azonban már akit csak lehetett, pár fokkal jobban kedveltem, és azt kell mondjam, most egy kicsit hiányozni fog a széria.

Péntek (03.24.)

Érkezés

Év: 2016

Rendező: Denis Villeneuve

Főbb szereplők: Amy Adams, Jeremy Renner, Forest Whitaker, Michael Stuhlbarg, Abigail Pniowsky

Földönkívüliek érkeznek bolygónkra. A hadsereg vezérkara egy brilliáns nyelvész, Dr. Louise Banks segítségét kéri, hogy kommunikálhassanak az idegenekkel – a cél, hogy megtudják az érkezés okát. A tudós minden erejével azon munkálkodik, hogy szót értsen a vendégekkel, ám munkája során az apró részekből összeáll számára az űrlények érkezésének valódi célja…

Nem is kérdés, hogy ezt a filmet vártam az egyik legjobban a tavalyi bemutatók közül, és nem csalódtam, felemelő élményt okozott. Pont az arany középpontja az űrlényes sci-fiknek, mikor az idegenek nem gyilkos pusztítók, de nem is pátyolgatásra szoruló cukiságok.

Az egész, ahogy megalkották a heptapodok kommunikációját, fantasztikusan eredeti, szívesen belemásztam volna jobban a felépítésébe és megfejtésébe, de megértem, ha erre nem volt elég idő és kapacitás. A csavaros megérzéses szál is felettébb érdekes: akár ufók nélkül is megérne egy külön filmet látni ezt a nőt, akinek fásultan kéne elvégeznie egy szinte lehetetlen feladatot, ráadásul a gyereke elvesztése óta nincs is nagyon értelme az életének, aztán leesik, hogy ohó, ez nem egészen így történik…

Amy Adams alakítása nagyszerű, Jeremy Renner a feszült helyzeteket is fel tudja dobni egy poénnal, sajnos összhangot sokat, de romantikát keveset éreztem a párosukban. Az akciózás a végén is kicsit hirtelenül zajlott, ám mindezek ellenére remekül összerakott film, és bár többnyire nyugtalanító atmoszférájú, a megnézése után mégis nyugalom költözött belém.

Szombat (03.25.)

Született július 4-én

Év: 1989

Rendező: Oliver Stone

Főbb szereplők: Tom Cruise, Willem Dafoe, Kyra Sedgwick, Raymond J. Barry, Jerry Levine

Ron Kovic lelkes, hazáját szerető ifjúként önkéntesnek jelentkezik a hadseregbe, hogy a vietnami háborúban szolgálja Amerikát. Az egyik összecsapásban szerzett súlyos sebesülés azonban kettétöri az életét. Félig bénán, élete végéig tolókocsihoz kötve tért haza. Ahogy a háborúban, úgy otthon is gyötrelmek sorozata várja: meg kell szoknia nyomorékságát, be kell illeszkednie családjába, környezetébe. Csak lassan ismeri föl, hogy nem a körülötte lévő világ változott meg, hanem ő maga. Ron az egyik legismertebb háborúellenes aktivista lesz.

Most már csak megnézzük a nagyobbik húgommal Tom Cruise filmművészetének összes darabját, amihez a tévéműsor rendesen szolgáltat is lehetőséget. Ez a filmje speciel annyira nem vonzott, nem kedvelem a háborús alkotásokat, de megnézve elismerem, hogy kiemelkedően fontos és hogy mást ne mondjak, kihagyhatatlan.

Szerencsére lényegében nem a háborút, hanem az utóhatásait taglalta, mert azt a kevés harctéri és kórházi jelenetet is alig bírtam gyomorral. Az is imponált, hogy hősünk nem egy elérhetetlen eszménykép – bár ifjúsága pontosan azok a klisék szerint telik, ahogy az ideális amerikai iskolásfiúé kell, a csatából egy valóságos, nem makulátlan, megtört lélek tér haza. Húsbavágóan hitelesen részletezi a film, milyen egy élete elején álló fiatalnak megbénulni egy harcban, ahol semmi értelmeset nem vitt véghez, és mindettől eltekintve hazájában mégis ünnepeltté válni. Körítésül pedig áthatja az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek korszelleme, a zenék, a ruhák, a frizurák, a tárgyak, és ez a nosztalgikus hangulat az, amitől nem lehangoltságban telik el a játékidő, hanem szolgáltat felszabadult perceket is.

Csütörtök (03.30.)

Mint a villám

Év: 1990

Rendező: Tony Scott

Főbb szereplők: Tom Cruise, Nicole Kidman, Robert Duvall, Randy Quaid, Cary Elwes

A Daytona 500 autóverseny egyike a legkeményebbeknek. Csak a legedzettebb és legtapasztaltabb pilóták vághatnak neki a siker reményében. Cole Trickle, a reményteljes fiatal autóversenyző, aki élete legnagyobb próbatételére készül, és legnagyobb ellenfele súlyos balesetet szenvednek. Egy vakmerő pilóta azonban sohasem hagyja annyiban.

Míg a Született július 4-én csak látszólag hősmese, a soron következő Tom Cruise-filmünk valóban az. Olyan felnőtt gyerekeknek készült látványmozi, aminek jobban belegondolva nincs nagyobb sztorija és tanulsága a Verdáknál, mégis jó elnézni, mert nem kell agyalni rajta, csak kikapcsolódni.

Engem amúgy nem különösebben nyűgöznek le az autók (bár egynéhány gyönyörű darabnak én sem tudok ellenállni), így a versenypályán játszódó jelenetek alatt javarészt unatkoztam, mintsem tövig rágtam volna a körmömet. Ez persze nyilván annak is betudható, hogy a korabeli akciódramaturgia nem igazán elégíti ki a mai felgyorsult világ igényeit. Minden műben inkább az érzelmi oldalt keresem, ezért ne vessen meg senki, szerencsére itt meg is találtam. A Nicole Kidman alakította orvosnővel kamaszosan bájosan alakult a románc, na és mindig szebb egy filmes szerelmet azzal a tudattal nézni, hogy az a valóságban is létrejött (még ha már rég vége is van). Azt is hihetően mutatta be a történet, mennyire dobálják a nagyöregek egyik feladatból a másikba a tehetséges, de önállótlan ifjú reménységet, de örvendetes, hogy bár tényleg senki sem szent, azért nincs is igazi rosszakaró köztük.

Szombat (04.01.)

Kockázatos üzlet

Év: 1983

Rendező: Paul Brickman

Főbb szereplők: Tom Cruise, Rebecca De Mornay, Joe Pantoliano, Richard Masur, Bronson Pinchot

A jómódú családból származó 17 éves Joel úgy érzi, végre eljött az ő ideje, amikor szülei egy hétre elutaznak nyaralni, őt pedig egyedül hagyják előkelő chicagói házukban. A fiú első dolga, hogy telefonál egy call girl-ért. A lány megérkezéséig izgalmában többször is elképzeli a rá váró gyönyöröket, ám attól a perctől kezdve, hogy a gyönyörű Lana belibben az ajtón, minden másképpen alakul. Joel hamarosan felnőtté válik, a meleg családi fészek pedig bordélyházzá. A mama műtárgyai eltűnnek, a papa Porschéja pedig hamarosan a Michigan-tó fenekén köt ki.

Nem áprilisi tréfa, hogy még egy Tom Cruise-film idefért, már csak a változatosság kedvéért. A Kockázatos üzlet megtekintéséhez ráadásul elég későig kellett fent maradni, köszönhetően a barátságos műsorszerkesztésnek, de megérte (és most ne menjünk bele abba, hogy aki technikai zsenibb, az felveszi, és megnézi emberi időben – meg abba se, hogy anyukám szerint ez a legsilányabb Cruise azon filmjei közül, amiket látott).

Ha már a bolondok napjánál tartunk, ez tényleg jó értelemben nem normális film, de attól még romantikus, fiatalos, pezsgő, szóval tulajdonképpen egész szerethető. Nem kell és nem is lehet komolyan venni se a hebrencs, hormontúltengéses tinifiúkat, se az enyhén kleptomániás, de jószívű call-girlt, ahogy a gonosz stricit és a sznob szülőket sem. Valamilyen szinten ez is mese sok marhulással nyakon öntve: a pórul járt luxusautót kihúzzák a vízből, az ellopott bútorokat visszavásárolják, az üvegtojás is megkerül, ha egy hajszálvékony repedéssel is, a heccből kötött kapcsolat pedig úgyis átformálódik igaz szerelemmé.

Vasárnap (04.02.)

Kopogd le a fán!

Év: 1954

Rendező: Melvin Frank, Norman Panama

Főbb szereplők: Danny Kaye, Mai Zetterling, David Burns, Torin Thatcher, Leon Askin

Jerry Morgan, az amerikai hasbeszélő Párizsban dolgozik. Egy napon a munkahelyén különleges képességeit kihasználva beszélgetni kezd két fabábujával. Főnöke attól tart, hogy Jerry idegösszeomlást fog kapni, így elküldi Zürichbe, hogy ott pszichiátriai kezelésben vegyen részt. Utazásáról azonban egy nemzetközi kémhálózat is értesül, és egy titkos fegyver terveit rejtik fabábuinak fejébe..

Korábban már láttam ezt a filmet, talán nem is egyszer, de örömmel néztem újra, mert ízig-vérig a megunhatatlan kategóriába tartozik. Nem állítom egyöntetűen, hogy régen jobb filmek készültek, hisz a mai akciójelenetek általában ütősebbek, a vászonra vihető látványvarázslatoktól eldobom az agyam, és egyszerűen örömteli figyelni, hogy mindig lesznek új, eredeti ötletek a nap alatt. Viszont azt hiszem, biztosan kijelenthetem, hogy régen jobb vígjátékok készültek, mikor még nem a morbidságra vagy az obszcenitásra próbáltak mindent kihegyezni (természetesen tisztelet a kivételeknek). A Kopogd le a fán! magasiskolája a mozi aranykorának.

Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze úgy, hogy ne kezdjek lépten-nyomon idézgetni, annyi emlékezetes geget felvonultat a pillanatra sem lankadó cselekmény. Danny Kaye viszi a hátán a történetet, hol férfias, hol esetlen, hol magabiztos, hol tehetetlen, de töretlenül szórakoztató, és a többi szereplő szinte mind az ő tempójához alkalmazkodik szolgálatkészen. Fergeteges, mégis tüneményesen ártalmatlan minden helyzet, akár az imádott nőt nem sikerül meghódítani (Mi csak együtt aludtunk! Akarom mondani, mi csak együtt zuhanyoztunk! De mi egyébként nem is ismerjük egymást!), akár a menedzserrel akadnak nézeteltérések (Ne mondd azt, hogy gyomor!), vagy éppen gyilkosság vádjából kell kimenekülni (Persze, mindenhol hullák vannak! Itt is van egy kibelezett! – kinyitja a szekrényt, és elhűl). De említhetném még a groteszk neveket, a balettet, az autón átmászást, a hipnózisban újra gyerekké változást, a kocsmanótát, de nem akarom ellőni az összes petárdát, így végszóul csak annyit mondok: ebben a tökéletes komédiában minden nagyon Gromek.