Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10

Szerelem az idő korlátain átlépve

Kerstin Gier: Időtlen szerelem

Kerstin Giertől először a Fellegszállót olvastam, amit imádtam, és nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni tőle. Következő olvasmánynak az Időtlen szerelem trilógiát néztem ki, ám szomorúan szembesültem a ténnyel, miszerint már sehol sem kapható. Végül beadtam a derekam, és kihoztam mindhárom kötetet a könyvtárból. Ennek ellenére továbbra sem tettem le arról az elhatározásomról, hogy egyszer saját példányaim lesznek, főleg azután, hogy nagyon megszerettem a sorozatot.

Gwendolyn Shepherd családjában öröklődik az időutazás képessége – ám a prófécia szerint a legfiatalabb generációban nem ő, hanem unokatestvére, Charlotte részesült ebben az adományban. Annál nagyobb a rokonság megdöbbenése, amikor tizenhat éves korukban mégis Gwen lesz az, aki váratlanul egy másik idősíkban találja magát. A lányt beavatják az időutazást felügyelő Őrzők titkos társaságába, ahol jelenlétét fenntartásokkal kezelik, és mindent, amit Charlotte évekig gyakorolt, rohamtempóban kell elsajátítania. Ráadásul együtt kell dolgoznia egy másik időutazó família sarjával, a jóképű, de arrogáns Gideon de Villiers-vel is. A 18. századi Londonban Saint-Germain gróf, a legendás alkimista különleges küldetéssel bízza meg őket: fel kell kutatniuk az összes múltbeli időutazót, hogy feltáruljon, mit rejt a kronográfnak nevezett időgép…

Gier stílusát már akkor a szívembe zártam, amikor először olvastam tőle. Igazán kedves humora van, és természetes könnyedséggel görgeti előre fantáziavilága eseményeit. Ez nincs másként ennél a sorozatnál sem, ráadásul mindez kiegészül az időutazás nagyszerűen kidolgozott rendszerével. Érdekes, hogy máshogy működik a dolog, mint az általam ismert történetekben: születni kell a képességgel, ugyanakkor időgéppel lehet szabályozni az utazásokat. Bár a téma szinte elkerülhetetlenül hozza magával a paradoxonokat, itt minden fejlemény logikusan levezethetően ér körbe. Ez valószínűleg abból is következik, hogy az írónő viszonylag limitált kereteket állított fel azon a téren, hogy hányan vannak az időutazók és milyen távlatokba lehet visszamenni.

Gwendolyn nagyon szerethető hősnő, becsülöm benne, hogy bár sokat szerencsétlenkedik és nem bízik eléggé magában, mégis a legtöbb szituációban talpraesetten helytáll. Gideon először túlzottan fellengzősen és kiszámíthatatlanul viselkedik, de a bajban bizonyítja, hogy egy igazi megtestesült modernkori lovag. Aranyos párost alkotnak, szórakoztatóak a szócsatáik és szívmelengető, amikor megvédik egymást. Ellenben nehezen viselem a huzavonát, ami a kommunikáció hiányából fakad köztük. A félreértéseikhez képest túlzottan is gyorsan bontakozik ki a szerelmük – talán hitelesebb lenne, ha néhány hét helyett néhány hónapot ölelne fel a történet.

A mellékszereplők közül Leslie szuper barátnője Gwennek, az ő éles esze nélkül sokkal nehezebben boldogulna a nyomozással. Ellenben Gideon öccse, Raphael számomra semleges karakter maradt: kellemesen csalódtam, hogy az első benyomással ellentétben nem egy bunkó nagymenő lett belőle, de különösebben nem kedveltem meg. Charlotte-ot, hiába volt beképzeltnek lefestve, azért egy kicsit sajnáltam: rossz lehet, hogy egész életében arra készítették, hogy valami különleges fog vele történni, aztán kiderült, hogy az mégsem az ő feladata. A sorozat legemlékezetesebb karaktere pedig kétségkívül a vízköpő Xemerius, akit leginkább a Harry Potter Dobbyjának és a Sabrina, a tiniboszorkány Salemjének keverékeként tudnék jellemezni. Egyszerűen hihetetlen a dumája, miközben megható is a Gwenhez fűződő ragaszkodása.

Az első kötet, a Rubinvörös még túlságosan a bevezetésre, az alapok lefektetésére koncentrál, majd egy olyan ponton kerül elvágásra, ahonnan hiányzik egy erősebb konklúzió. Szerintem jobbat tett volna a regénynek, ha attól függetlenül, hogy az egész sorozatban egy nagy küldetés véghezvitele a cél, valami kisebb részfeladat sikeres teljesítése után zárul. A Zafírkékben már felpörögnek az események, habár érződik, hogy az igazán nagyszabású akciókat és fordulatokat a fináléra tartogatja az írónő. Ezúttal már hosszabb időt töltenek a múltban a főhősök, valamint ha megkésve és nyögvenyelősen is, de megkezdődik Gwen kiképzése a 18. századi etikett terén. Ezek a jelenetek eszembe juttatták kiskamaszkori kedvencemből, az Időfutárból azokat a részeket, amikor Hannának a monarchiakori Bécsben kellett boldogulnia. Nagyon élveztem, amikor a lány találkozik a nagyapja fiatal énjével, ám a könyv fénypontjának kétségkívül a fergetegesen sikeredett estély tekinthető.

A záródarab, a Smaragdzöld viszont egyértelműen az Időtlen szerelem legütősebb kötete. Korábban nehezményeztem, hogy a rejtélyek (Lucy és Paul kapcsolata Gwennel, a holló hatalmának jelentése, a kronográf titka) könnyen kitalálhatóak, az olvasó számára előbb válnak nyilvánvalóvá, mint a szereplőknek, ám erre ebben a kötetben az írónő határozottan rácáfol. A végkifejletnél csak úgy kapkodtam a fejem: Gwen újabb különleges képessége, Saint-Germain gróf jelenbeli személyazonossága, Gideon mesteri terve, és – mintegy slusszpoénként – Mr. Bernhard kiléte mind-mind valódi meglepetésként hatottak.

Ezeknek a csavaroknak köszönhetően nem csupán úgy fogok emlékezni az Időtlen szerelem-trilógiára, mint egy bájos, de kissé egyszerű lányregényre, hanem mint egy kiemelkedően fordulatos, ügyesen felépített műre az időutazós történetek palettáján. Kíváncsi vagyok a filmadaptációkra, és mindenképp tervezem elolvasni Gier Silber– és Nefelejcs-sorozatait is, ha ismét valami léleksimogatóra lesz szükségem.

10/10

Telelés a felhők közt

Kerstin Gier: Fellegszálló

Amikor a Fellegszálló megjelent, első pillantásra megragadott a borítója, a kellemes lila színének és a rengeteg aranyos rajzolt alaknak köszönhetően. Kerstin Gier nagy népszerűségnek örvendő két sorozatát, az Időtlen szerelem– és a Silber-trilógiákat nem olvastam, de ezt a könyvét mindenképp szerettem volna beszerezni. Úgy érzem, erre a lehető legjobbkor került sor, mivel igazi téli szüneti kikapcsolódást nyújtott, és olykor még a havazás is hozzájárult a hangulathoz.

A svájci Alpokban áll a Château Janvier nagyszálló, ahova a világ előkelőségei évszázadok óta szívesen járnak pihenni. A tizenhét éves Fanny Funke éppen az év végi ünnepek idején kezdi meg gyakornoki munkáját, így amikor nem takarít vagy gyerekekre felügyel, a karácsonyi és szilveszteri bál előkészületeiben segédkezik. Azt hiszi, a hotelben nem is lehetne nagyobb a felfordulás, ám váratlanul egy idős hölgyvendég, Ludwig asszony jegygyűrűje eltűnik. Fanny biztosra veszi, hogy az ékszert ellopták, és nekilát a megkeresésének. Arra azonban nem számít, milyen szövevényes összeesküvésbe csöppen ezzel.

A szállodák általában remek helyszínt biztosítanak számos érdekes szereplő találkozásához, nagyszabású események megvalósulásához, és ezen a téren a Fellegszálló címszereplője ugyancsak kitűnően teljesít. Olvasás közben végig arra vágytam, hogy én is a hófödte hegyekben, ódon falak és antik bútorok közt tölthessem a téli vakációmat. Élveztem, ahogy Fannyval együtt fedezhettem fel az emeleteket, igaz, sokszor kapóra jött volna egy térkép, hogy jobban át tudjam látni a titkos lépcsők és hátsó folyosók ösvényeit. Azt is értékelem, hogy Gier nem egy minden luxussal felszerelt, hanem egy kissé megkopott fényű épületet ábrázolt, ahol sajátos módszerekkel mégis sikerül a vendégek összes igényének megfelelni.

A történetet leginkább egy régi kedvencemhez, a Három ember a hóbanhoz tudnám hasonlítani Erich Kästnertől, megspékelve némi Agatha Christie-féle rejtéllyel. Eltelik egypár fejezet, mire a cselekmény fő vonala beindul, viszont engem a felvezetés sem untatott, rögtön ráhangolódtam a hotel nyüzsgésére és a gördülékeny elbeszélői stílusra. Felőlem akár az egész könyv szólhatott volna arról, hogy Fanny különféle apró-cseprő problémákat old meg, de a klasszikus krimik rajongójaként természetesen nem bántam, hogy nyomozós irányba kanyarodott a történetszövés. A bűnügy ifjúsági regényhez mérten fordulatos és összetett, az írónő figyelt a részletekre és ügyesen terelte el a gyanút az elkövető(k)ről. A végső akciódús szakasznál néhány fejlemény már súrolta a hihetetlenség határát, ám ezek is inkább szórakoztattak, mintsem bosszantottak.

Fanny szerethető, talpraesett főhősnő. Bár néha hajlamos a hiszékenységre, helyén van az esze. Épp ezért nem teljesen értettem, miért kellett a gimiben évet ismételnie, és úgy döntenie, hogy nem érettségizik le, viszont annak örülök, hogy a szállodai munkában olyan hivatásra talált, amit boldogan végez. A többi alkalmazottat és vendéget illetően a névjegyzéket a kötet vége helyett az elejére tettem volna, mert sokat segít a memorizálásukban (nem mellesleg a szöveg humorosságából is nagyszerű ízelítőt nyújt). Elsőre nehéz fejben tartani ennyi figurát, ráadásul egyeseken érződik, hogy több potenciál is lenne bennük, csupán a végső változatba nem fértek bele.

Időnként belecsúszik az írónő néhány sztereotípia alkalmazásába, a gonoszkodó szobalányok és az elkényeztetett milliomoscsemeték fájóan elcsépelten hatnak. Ezzel szemben más kliséket üdítően bont le, például színre lép egy meglepően szerény és kedves orosz oligarcha. A kedvenc mellékszereplőm Monsieur Rocher, a portás lett, aki minden helyzetre tartogat egy bölcs mondást. Akad egy lazább szerelmi háromszög is, mivel Fannynak Ben Montfort, a hoteltulajdonos fia és Tristan Brown, az Angliából érkezett vendég egyaránt megtetszik, de a vacillálás nincs túlhúzva. Elfogadtam a választását, ám azért megjegyezném, hogy a másik srácot izgalmasabb személyiségnek találtam, és a kalandok során is többet segített a lánynak.

Még csak nemrég állítottam össze a 2021-es toplistámat, de már most tudom, hogy a Fellegszálló helyet fog kapni a 2022-es évösszegzőben. A vizsgák letétele után és az újabb egyetemi félév megkezdése előtt igazán szükségem volt egy ilyen könnyed, szívderítő olvasmányra. Ezután mindenképp bizalmat szavazok Kerstin Gier korábbi regényeinek is, telente pedig visszatérek a Château Janvier-be üdülni (esetleg németül is megpróbálkozva vele).

10/10

Tébolyok útján a boldog nászig

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

Ennek is el kellett egyszer jönnie: lezárult az Ambrózy báró esetei. Ha a szívemhez ennyire hozzánő egy sorozat, mindig visszás érzés az utolsó részt várni, hisz miközben a kezdetektől fogva vágyom, hogy minden a helyére kerüljön, szeretném a végsőkig halogatni a búcsút. A befejező kötet természetesen zseniálisra sikeredett, a titkok napvilágra kerültek, viszont maradtak elvarratlan szálak, nekem pedig egy csöppnyi hiányérzetem.

Az Ármány és kézfogó istentelenül gyilkos függővéggel zárult, ami egyetlen olvasó szívét sem hagyhatta nyugalomban. A nyár elején megjelent Bitó és borostyán című kis közjáték ugyan segített enyhíteni a várakozást, ám még kíváncsibbá is tett annak irányában. Mikor éppen más történetben merültem el, az agyam akkor is szüntelenül azon kattogott, vajon melyik lányt választja a báró. Ilyenkor pedig nem csupán rajongóként ábrándoztam a lelkemnek kedves variációról, hanem íróként is elgondolkodtam, mi lenne igazán ütős húzás a regény izgalmassá tételéhez.

A megoldás egyszerre mérhetetlenül bosszantó és izgató. Olyasmi, ami futólag megfordult a fejemben, mégsem igazán számítottam rá. Gyanítottam, hogy lesz valami turpisság a dologban, hiteltelen lett volna, ha Richárdban egy csapásra gyengéd érzelmek ébrednek Mili iránt, és onnantól minden csupa boldogság. Másik végletként viszont az Emmára eső döntés jött szóba, ami hasonlóan gyenge lábakon állt, és bár drámát bőséggel biztosított volna, nagyon nem fűlt a fogam egy nővérek közti szerelmi háromszöghöz, amiből valamelyikőjük nem jöhet ki jól. A címbéli kézfogó egyszer már tévútra vitt, és nem bírtam volna ép ésszel, ha a nász sem arra a bizonyos alkalomra utal, amit a két főhős első találkozása óta remélek. Érthető hát, ha megdöbbenésemben azt sem tudtam, hangosan átkozódjak vagy titkon repessen a szívem, mikor kiderült, ez a nász az is lesz, meg nem is.

A kamaraerdei Csendilla villa fontos események színhelye

Nem szeretnék sok mindent elárulni, de annyit talán felfedhetek, hogy a magának való detektív nem önszántából, hanem “gonosz erők játékából” vállalkozik házasodásra, amihez ezek után értelemszerűen Milinek sincs sok kedve. A regény így az eddigi legszemélyesebb bűnügyet szállítja, ahol az egymással hadilábon álló munkatársak jegyespárként kénytelenek nyomába szegődni az elvetemült zsarolónak, akit valamilyen titokzatos okból örömmel töltene el, ha Ambrózy megnősülne, ha pedig nem tesznek kedvére, ártatlanok életét ontja ki. A szokatlan helyzet csúcsra járatott izgalommal és feszültséggel szolgál, kegyetlen, ám vitathatatlanul mesteri fordulat így hozni össze a szereplőket.

Miliért végig sajgott a szívem, nem ezt, nem így érdemelte volna. Legféltettebb álmát zúzta össze a rejtélyes fenyegető, és ugyan már korántsem kislány, olyan feladatok elébe kell néznie, amikhez még bőven fel kell nőnie. Szívesen segít a bárónak, de hogy csupán eszköz legyen egy tervben, amin egy gyilkos leleplezésénél több múlik, azt nem tűrheti szótlanul. Míg joggal haragszik Richárdra, addig a férfi komoly fejlődést kezd mutatni empátia terén. Igyekszik figyelmes és megértő lenni menyasszonyával, hisz érzi, a lánynak épp annyira nem kívánatos a kialakult helyzet, mint neki. Ettől még nem győzi szóvá tenni, hogy az esküvő csak és kizárólag a nyomozás érdekében jöhet létre, amit persze Mili sem hagy replikázás nélkül. Szócsatáik mellett azért csak akad egynéhány pillantás és félmondat, amiből érezni, ez a két ember mennyire szereti és tiszteli egymást, ám mi tagadás, örömmel fogadtam volna több fejleményt romantikus téren. Az egész sorozat alatt vártam, mikor következik be egy afféle “heves veszekedés heves csókolózásba torkollik” típusú jelenet, de ennek lehetősége, ahányszor felcsillant, hamar el is úszott. Érzelmi szempontból szerintem a harmadik kötet volt a tetőpont, ott valahogy minden felgyűlt feszültség összeadódott egy szédületes robbanóeleggyé.

Gauguin Asszony virággal című képe is szerepet kap

Mivel Emma ügye sikeresen megoldódott, a másik szemszög ezúttal a fiatalabb Richárd múltjába enged betekintést, ami iránt a korábban elejtett részletek egyre és egyre kíváncsibbá tettek. A szerző betartotta ígéretét, valóban nem maradtak rejtve Ambrózy múltjának eseményei, elsősorban elvesztett kedvesének tragédiája. Üdítő volt látni a marconának megismert detektívet bohó szerelmesként, ugyanakkor kicsit lassan indult be és jutott el a lényeghez az ő cselekményszála. Arról nem is beszélve, hogy Mili nevében is féltékenykedtem a Rózsalányra, amiért vele földöntúlian boldog időket élhetett át Richárd, míg hősnőnk csak a megkeményedett szívű, nőkkel szemben előítéletes, nem éppen úriembert látja benne.

Ha már szó esett Emmáról, ő ebben a kötetben eléggé háttérbe szorult. Ha ez azért lenne így, mert már nincs más dolga, mint hogy megérdemelten kipihenje fáradalmait, ezt nem is bánnám, ezzel szemben hazatérve sincs nyugta a rosszmájú pletykáktól, amiket a távolléte gerjesztett. Igaz, hogy egy idő után kezdett idegesíteni az idősebbik Hangay lány, ám így visszagondolva ez leginkább a báró titkolózásának volt köszönhető, és annak, hogy esetleg ő is szóba jön a férfinak. Emma mindezek ellenére húgához hasonlóan talpraesett és kivételes bátorságról tanúbizonyságot adó ifjú hölgy, aki több életre elegendő szenvedést kellett kiálljon, mire újra találkozhatott családjával. Őszintén sajnálom, hogy magány jutott osztályrészéül, hiába oltalmazza az apja. A korábbiakban belebegtetett potenciális szerelméből nem lett semmi, Márika is úgy vált Mili komornájává, mintha mindig is őt, és nem a nővérét kísérgette volna jóban-rosszban. Más fontos mellékszereplők (Vili, Renée, Agáta mama…) is csak úgy ott voltak, mint általában, de sok érdemleges nem történt velük.

Ambrózy báró még a Moulin Rouge-ban is megfordul

Kiválóan megírt a befejező kötet, mégis sokszor éreztem, hogy bőven lehetne még kifejteni dolgokat. Túl hamar, túl gyors lezárással ért véget, így érthető, ha nehéz szívvel engedem el a sorozatot. Olvastam sokak kérelmét a folytatás iránt, ami bemutatná az epilógus utáni időszakot, aminek természetesen én is örülnék, de ha itt a búcsú ideje, el tudom fogadni. Addig is mindenképp vevő lettem egyrészt hasonló korban játszódó, akár akkoriban, akár mostanában született regényekre, bár ezeket eddig sem vetettem meg,  másrészt Böszörményi Gyula munkásságának más darabjaira is, érdekel, más műfajokban miképp kamatoztatja sziporkázó tehetségét. Határtalanul hálás vagyok, hogy ez a sorozat létrejött és rátaláltam, hisz olyan kimagasló minőségű történetszövést  és precíz kutatómunkát képvisel, amit nem sok kortárs mű mondhat el magáról.

Értékelésem:

10/10

Első osztályon a múltba

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5)

Ugyan csaknem fél év telt el az Ármány és kézfogó megjelenése óta, az újabb kisregény váratlan érkezése miatt csupán röpke pillanatnak tűnik, hisz úgy rendezkedtem be, hogy csak év vége felé készülhetek a negyedik nagyregényre. Ezúttal is csak ismételni tudom magam: elmondhatatlanul jó érzés volt újból belemerülni Ambrózy báró világába, még ha ilyen rövid időre is.

A Beretva és tőrhőz hasonlóan a Bitó és borostyán is feledik rész, ám annál jó 100 oldallal hosszabb, és míg előbbi hagyott némi hiányérzetet maga után, a most tárgyalt mű kerek egész a maga csekély terjedelmében is. Lehetett volna még részletezni, de így is teljes regényélményt nyújt.

A történet a harmadik kötet egy kimaradt eseménye, akkor játszódik, mikor Ambrózy szó szerint kitagadja Milit Budapestről, és hazaküldi marosvásárhelyi otthonába. A vonaton, mely a lányt szállítja, pedig mit ad isten, gyilkosságot követnek el. Ebből a szempontból ez a sztori kicsit eltér a korábbiaktól, hiszen nem egy már lezajlott bűntény aktáját helyezik a detektív íróasztalára, hanem a véletlenek összjátékaként pont ott esik meg valami szörnyűség, ahol hőseink személyes ügyeiket intézik. Más hangsúlyos eltérés is akad, ahogy a fülszöveg is kiemeli, ez Mili első önállóan felderített esete, de nem kell megijedni, Richárd ettől még szerepel, sőt, többet is, mint azt elsőre gondolni lehetne.

A vasút, mint helyszín, remekül funkcionál, szeretem azokat a könyveket és filmeket, ahol egy csapat különböző jellemű ember valamilyen mozgó járműben összezárva száll szembe egymással, vagy épp kénytelen együttműködni (akárcsak a Madrapurban a repülőgépen). Az expressz első osztályára természetesen számtalan különc, fennhéjázó arisztokrata vált jegyet, a találgatás az áldozat és a gyilkos személye körül pedig rögtön beindulhat. Röviden csak annyit mondanék: van, amelyik tippem bejött, van, amelyik nem, annyi biztos, hogy ismét egy zseniálisan összefűzött krimiszál kerekedett ki a végére.

Mint a korábbi kisregénynél, most sem bántam, hogy nem fut két szálon a cselekmény, nem ugrunk át Emma szálára. Bevallom, engem ő egyre jobban idegesít, ám más szereplők hiánya fájt, köztük Márié, Vilié, Renée-é… Az új karakterek közül kettőt emelnék ki: Bali Mihályt, aki hóhér létére rendkívül szerény és barátságos ember, Mili legfőbb segítőtársává válik az út során, és Berta Mimit, a frivol primadonnát, aki nem tudja nem magára vonni a figyelmet, és akinek jóvoltából feltárul egy kis szelet a korabeli sztárok kulisszatitkaiból.

A 3. képen a 2. hölgy elvileg Berta Mimi

Végére hagytam, aminek nagyon-nagyon örülök abban, hogy a kötet az előző rész történései között helyezkedik el: legalább nem kell aggódni a közvetlen folytatáson, hiszen azt már olvashattuk! Nem kell izgalomban maradni amiatt, hogy fogadja majd Milit az apja, vagy visszatérhet-e még az Ambrózy-villába. A negyedik, és vélhetően utolsó kötet fordulataira természetesen nem is lehetnék kíváncsibb, ám addig egy kis megnyugvást biztosít a mostani befejezés.

Értékelésem:

10/10

Amit éjfélig olvas a kisasszony

Cassandra Clare: Éjfél kisasszony (Gonosz fortélyok 1.)

Hihetetlen, hogy több, mint egy éve kerültem kapcsolatba az Árnyvadász-regényekkel. 2015 karácsonyára kapta meg a húgom a Csontvárost, 2016-ban pedig, túl hat A végzet ereklyéin és három Pokoli szerkezeteken, a Gonosz fortélyok első része lapult számára a fa alatt.

A hercegnő befejeztével azt írtam, jobban érdekel a még meg nem jelent, Tessáék gyerekeiről szóló sorozat, hiszen az szorosabban kapcsolódik a már ismert történetekhez. Az Éjfél kisasszony főszereplői ugyan már tiszteletüket tették a Mennyei tűz városában, akkor azonban nem túlzottan élveztem a jelenlétüket, zavaróan sok időt vettek el a régóta szeretett és féltett karakterektől.

Minden aggályom ellenére azt kell mondjam, az Éjfél kisasszony piszok jó, és érződik, hogy Clare sokat fejlődött írás terén. Profibb, mert már rutinos, sokkal szebb szófordulatokat, hasonlatokat használ, és üdítőbb, elsősorban azért, mert a szereplők is rutinosak, nem most ismerkednek az árnyvilággal. Éppen ezért, na és a számos átkötésért nem is ajánlom a másik két sorozat előtt olvasni, ettől még ezzel megpróbálkozni sem lehetetlen.

Nem bántam azt sem, hogy inkább az érzelmi szálakon van a hangsúly, mint a démontrancsírozáson, annak viszont kifejezetten örülök, hogy egy hagyományosabb, nyomról nyomra haladós krimiszál adja a cselekmény magját. A helyszínválasztás is jól esett, hisz New York bugyrai vagy a viktoriánus London nyomasztóan hat egy idő után, Los Angeles tengerpartja ezzel szemben csupa csillogás és tömény szabadságérzetet nyújt (úgy elutaznék most oda). A szereplőkről órákig lehetne vitatkozni, annyi különböző egyéniség kap terepet. Ne értsetek félre, egyáltalán nem tartozom azok közé, akik szerint Clare alattomosan másolja Rowlingot, de ezúttal tényleg nem tudok jobb hasonlattal élni: Blackthornék a szakajtónyi gyerekkel tulajdonképpen az árnyvilág Weasley-családja, akik között az ő Harry-jük, az elárvult és magára maradt Emma igazi szerető és befogadó légkörre talál.

Talán azzal sem sokakat lepek meg, hogy nem a főszereplők lopták be leginkább magukat a szívembe. Egytől egyig izgalmas és összetett karakterek, ám számomra Emma bosszantóan indulatos ösztönlény, Julian pedig halmozottan sajnálnivaló mártír, javukra írható fel, hogy egyszer végre a lány vagány és a fiú érzékeny. Mark szolgáltatja a humorforrás nagy részét állandó kultúrzavarával, nekem mégis sokáig gyanúsnak, kettős ügynöknek tűnt, bonyolult szerelmi élete pedig csak rátett egy lapáttal. Ellenben ott van Ty, aki enyhe autisztikus tüneteivel és csavaros eszével a legjobban hasonlít rám mindannyiuk közül, Malcolm, akinek bár sötét ügyletei akadnak, annyira szerethetően hóbortos, valamint Christina, akinek át tudom érezni a fájdalmát, és úgy vélem, igazán megértő barátnőm lehetne. A testvérek közül Livvy-t és Drút sajnos még nem nagyon tudom hova tenni, Tavvy pedig inkább csak cukiságfaktor.

Ha már említettem a bonyolult szerelmi szálakat, hát azokkal bizony lehet gondban lenni, hova húzzon az olvasó szíve. Szerintem Emma és Julian egyértelmű, élet elleni bűncselekmény volna nekik nem megadni a boldogságot, ugyanakkor legalább nyomós okuk van rá, miért nem lehetnek együtt, ami tényleg értelmes problémát szolgáltat a további részekre. A másik szálon azt hiszem, a Mark-Cristina párost támogatom, az most még nem annyira érezhető, de sejtetve van, és nekem tetszene, ha ezen az oldalon a kevésbé nyilvánvaló végeredmény születne meg. Hozzájárul az is, hogy sem Kierant, sem Diegot nem sikerült megkedvelnem, de nyugtasson a tudat, hogy amennyiben nem haláloznak el, Mark és Cristina semmiképp sem maradnak pár nélkül. Ja, és remélem, Cassandra nem viszi túlzásba, és nem kapja meg az összes testvér, beleértve a hétévest is, a maga háromszögét.

Ami még érdekes újítás, hogy láthatóan nem egy főgonosz ellen kell több kötet során megküzdeni, hanem minden részre (nem tudom, hány lesz, valószínűleg trilógia) más ellenfél jut. A fő bonyodalmat minden bizonnyal Éjfél kisasszony megjelenése fogja okozni – a regényen gyönyörűen végigvezetett Poe-vers alapján nem tűnt rossz embernek, de az átéltek alapján nem kizárt, hogy bosszúszomjasan tér vissza hamvaiból.

Nehéz lesz kibírni, mert eddig minden Árnyvadász-könyv után már olvashattam is a következőt, ezúttal azonban várnom kell a Lord of Shadowsra, ami még Amerikában sem jelent meg. Ugyan olvasás előtt állnak még a Bane-krónikák és a Történetek az Árnyvadász Akadémiáról, ezekkel mindössze az a problémám, hogy több szempontból is praktikusabb lenne, ha egy kötetben vásárolhatnék meg egy novellasorozatot, mint külön minden pár oldalas szösszenetet. Remélem, a Könyvmolyképző a jövőben gondol erre.

Értékelésem:

10/8

Ármány, hogy ez még mindig nem AZ a kézfogó

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)

Kezdjük az alapoknál: Ambrózy-t olvasni mindig jó. Bár valószínűleg nem vártam tavaly könyv megjelenését jobban az Ármány és kézfogónál, féltem, nehéz lesz visszarázódni sajátos nyelvezetébe, hisz a kiadó által közzétett részletre nem sikerült ráhangolódnom (persze ebben közrejátszott az is, hogy monitoron képtelen vagyok teljes figyelemmel regényt olvasni). Kételkedéseim ellenére, mikor karácsony után végre hozzáfoghattam a műhöz, azonnal beszippantott, ahogy annak lennie kell.

A kerek 700 oldalas terjedelem nem ért sokkhatásként, és bár tény, hogy lassan haladtam az olvasással, és a vége felé az elején történtek akár egy előző kötet történéseiként is hathattak volna, egy percig sem bántam, hogy minél több időt tölthetek el környezetet kizárva, a kellemes múltban lebegve. Már korábban értesültem róla, hogy a harmadik rész, ellentétben a tervekkel, nem záródarab, de még ez sem szegte volna kedvemet, azonban egyre több olyan eleme akadt a szokás szerint izgalmas és rafinált történetnek, ami határozottan a csalódás lehetőségével fenyegetett.

Krúdy Gyula, aki szintén kap egy kisebb szerepet

Természetesen senkit sem szeretnék elkeseríteni, vagy arra a gondolatra juttatni, hogy az Ambrózy sorozat lehet más is, mint zseniális, úgyhogy először vegyük azt, ami tetszett, és megnyugtatok mindenkit, hogy az van többségben. A könyv első felében Mili leginkább csak kesergett, Renée-vel lelkizett vagy a báró után magánnyomozott, de szerencsére bár néha összetörni látszott, ő még mindig ugyanaz a cserfes és harcias lány, akit megismerhettünk, ha kicsit felnőttebb is lett az átéltek során. A többszörösen tudathasadásos Emma-Gerlice-Cili-Karlinka-amit akarsz (az egyszerűség kedvéért maradjunk csak az Emmánál) szála is most volt a legérdekesebb. A bordélyház bemutatása külön érdekfeszítő volt (rossz az, aki rosszra gondol), Pilisy Róza számomra nem lett szimpatikus, ennek ellenére megláttam az értékeit. Sajnos Tarján Vili, a kedvencem nem kapott sok szerepet, azon kívül, hogy mindig segít, ha kérik, és hogy szerelmet vallott Milinek (úgy tudtam!), ám cserébe kárpótolt az egész társaság legnagyobb formája, Mück Mári. A számos megpróbáltatáson átesett, mégis naiv cselédlány hatalmas beszólásaival egyszerre sajnálatraméltó, ölelgetnivaló és oltári jelenettolvaj. Olyan aranyos és becsülendő, ahogy mindig kiáll Emma mellett, hogy nem fél szembeszállni felnőtt férfiakkal, és ami a szívén, az a száján, pusztán azért, mert nem számol a következményekkel. Megérdemelne ő is egy szerelmi szálat, már ha előtte a főszereplők végre egymásra találnak, de erről később.

Ahogy elképzeltem: Mári (Döbrösi Laura)

Leginkább két dolgot tudnék kiemelni, amit imádtam: azt, ahogyan kezdenek összeérni a szálak, például ahogy Mili találkozott Fecskával és Márival is, valamint a fergeteges akciójelenetek, amik a könyv második fele után csak úgy záporoztak. Richárd és Renée lovaskocsis elrablását és menet közben folytatott párbeszédüket szinte láttam és hallottam, annyira filmre kívánkozik.

Na de akkor a bosszantó részek! Ambrózy báró tagadhatatlanul ebben a kötetben viselkedett a legidegesítőbben. Egyszerűen érthetetlen az a fene nagy titkolózása a lányokkal szemben. Oké, hogy csak a védelmük érdekében cselekedett, de akkor is bizonytalanságban tartott két testvért, akik évek óta nem találkoztak, és azt se tudták, a másik él-e, hal-e. És akkor még rátesz egy lapáttal, hogy néhány jelenetben, például mikor Mili hazament az apjukhoz, vagy amikor nem lehetett kipaterolni a bordélyból, mert ő a titokzatos Cilit akarta látni, a nővérek annyira közel voltak egymáshoz, annyira egy pillanaton múlt minden, hogy szinte fájt. A végső harcok után végre-valahára újra egyesült a Hangay család, amivel akár véget is érhetne a sztori, de csak közbeszólnak azok a fránya, keserves szívügyek.

Merthogy én ezt a kialakulóban levő szerelmi háromszöget így a hátam közepére kívánom! Ilyen függővéggel meg aztán végleg nem tudom, hogy mivel bírom ki a folytatásig, mert gyilkos. És ha még nyugtatna a tudat, hogy a báró észnél van, és nyilván Mili lesz a befutó, de ha egyszer vele sem történt sokkal több, mint Emmával, hacsak nem az, hogy régebb óta ismerik egymást… Meg értem én, hogy egy régebbi korban mások az erkölcsök, na de mikor kettesben voltak, legalább öt olyan szóváltást tudnék felsorolni Mili és Richárd közt, ami heves egymásnak esésbe torkolhatott volna… Érzelemnyilvánítások azért történtek, de édeskevés ahhoz, hogy a báró hirtelen megkérje valamelyik lány kezét, aki, bármelyik is legyen az, na meg amelyik nem az, hogy fog erre reagálni?

Pilisy Róza, alias Madam Rose

És a hoppon maradt kivel fog boldogságra találni? Milinek Vili csak barátjaként működik, ezt le is rendezték, bár ha nem lenne a báró, de hangsúlyozom, szigorúan csak akkor, még szépek is lehetnének együtt. Emma oldalán pedig az ismét felbukkanó Leisz Béla, bármennyire is próbálták nevetségesnek beállítani, szerenádjaival és hősszerelmességével szerintem romantikus és megnyerő, az meg már kiderült a Rudnay-gyilkosságok elején, hogy jó érzéke van az irodalomhoz, és Emmával hasonló az ízlésük. Na meg azért én, bármennyire nem volt jó ember a vőlegény, sajnáltam Emma ifjú özvegységét (a címbeli kézfogóról meg ugye mindenki ugyanazt tippelte/remélte, hogy kiké lesz). Szóval nagyon aggódom és imákat rebegek Miliért, de az utóbbi időben megpróbáltam nem annyira a szívemre venni fiktív karakterek sorsát, mármint nem lettem érzéketlen, csak inkább kíváncsian figyelem a szerelmi szálak alakulását, mint hogy nagyon kedvem szerint tervezgessem őket, és felháborodjam, ha az író más sorsot szán nekik.

A következő kötetet több okból is még kínzóbb lesz majd várni, ugyanis Emma ügye megoldódott (hercegnősége kicsit hiteltelen, de még pont belefér, az pedig külön jó hír, hogy igazi apja nem gonosz ember volt), így nagy kérdés, mi lesz a következő rejtély. Kétségem sincs afelől, hogy akad korabeli bűnügy, hisz több kötet is foglalkozott már a fő szálon kívül mással, de nem örülnék, ha a sztori eltolódna a romantika felé. Akkor inkább legyen a fókuszban egy valódi eset helyett a báró titkainak leleplezése, hisz az égető kérdésekre a karjával és a Rózsalánnyal kapcsolatban még mindig nem derült fény, a két nővért pedig érdekes lesz látni együtt nyomozni (már ha nem kaparják ki a másik szemét a szeretett férfi miatt).

Bár nem vagyok mindennel kibékülve, a zavaró tényezőktől eltekintve maradéktalan elégedettséggel töltött el a továbbra is utánozhatatlan, minden ízében tömény zsenialitású Ambrózy sorozat legújabb része, és ugyan féltem, hogy esetleg nem fogja megérdemelni, nem kérdés, hogy kijár neki a

10/10

Eldől a hercegnő sorsa

Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Hát ennek a sorozatnak is vége van. Egyik oldalon szívesen olvastam volna még, másik oldalon, mint már említettem korábban, örülök, hogy A végzet ereklyéivel ellentétben csak háromrészes, és nincsenek túlhúzva a szálak.

Az előző kötet végén ugye mélységesen megsajnáltam Willt, és talán ezért is, de néha már úgy éreztem, mintha nem is Tessa, hanem a fiú lenne a főszereplő. Sok más szemszögbe is bepillantás adódik, szerencsére mind megállják a helyüket, mert míg mondjuk a Mennyei tűz városában nem igazán érdekelt, hogy most Jia Penhallow maradhat-e konzul, Charlotte folytatódó harcai plusz feszültséget vittek a történetbe. A Sophie-Gideon szál továbbra is helyes, de nálam a Cecily-Gabriel kapcsolat vitte a prímet!

Ilyen menő az új kiadások gerince egymás mellett

A szerelmi háromszögnél erősen érződött, hogy itt már csak a sors szólhat közbe. Tényleg az az érdekes, hogy más háromszögekkel ellentétben itt nem a lánynak kéne döntenie, hanem a fiúknak, hogy ki mond le róla, de hát egyik se bírt. Szóval kellett történnie valami olyannak, mint Jemmel, és bár tudtam, hogy Néma Testvérként folytatja életét, mégis aggódtam, hogy meghalhat, és amikor Will parabatai-rúnája elszakadt a fogadóban, az volt a legszomorúbb jelenet az egész trilógiában. Örülök, hogy végül is mindkét herceg megkapta a hercegnőt. Meglepett a napjainkban zajló epilógus, de ezt a kavarodást pont így kellett lezárni. (Annak ellenére, hogy én még mindig úgy gondolom, hogy Tessának Jem nem kifejezetten a szerelme volt, csak a jó barátja, támasza, akit még jóképűnek is tart, és abban a korban jobban járt az ember lánya, ha megházasodik, hát miért ne menne hozzá feleségül… Szeretem az ő párosukat is, de azért Willel jobb.)

Van azért itt közben akciószál is, ami kellően izgalmas, viszont sajnos szerintem Mortmain elég sablonos és papírízű főgonosz. Rendelkezik érthető indítékokkal, de hiányzik belőle az, ami Valentine-t emberivé tette (és ezzel nemcsak a gyerekekre gondolok). Akad egy-két, már a másik sorozatból is megszokott, és általam nem kedvelt véres-gennyes-démonbelsőséges jelenet, amiből lehetett volna kevesebb, mondjuk, az elég poén, hogy Benedict féreggé változott. Tessa származásáról és a medáljáéról is lehullt a lepel, a végén a lány pedig még Az angyal végkifejleténél is jobb cselhez folyamodott, hogy végezzen Mortmainnel.

A könyv a szokásosnál is több levelet tartalmaz, amik mind jelentősek (nagyon poén, amiket a Lightwood fiúk írnak a konzulnak), és minden fejezet elején ott a megszokott idézet a korabeli irodalomból (a Két város regénye határozottan felkeltette az érdeklődésem). A kiadás hátuljában található egy családfa, amit igazán jó böngészgetni, csak sajnos néhol összeegyeztethetetlen a könyvvel. Konkrétabban: Will ugye 1937-ben halt meg, és amikor utoljára összegyűlt a család nála, ott voltak Sophie-ék lányai, de a családfa szerint mindkét lány meghalt pár évvel korábban. Nem szeretem, mikor egy író belegabalyodik a saját világába. Amellett kíváncsi lennék arra is, Clary hogyan eredeztethető Charlotte-tól és Henry-től, bár az interneten talán ez is megtalálható.

Bárcsak alapból a gyönyörű új címlapokkal jelent volna meg!

Összességében ez egy kiváló befejezés a trilógiának, az egész sokkal jobb, mint A végzet ereklyéi! Az Amerikában már első része megjelent Emmáékról szóló sorozat (The Dark Artifices) helyett pedig jobban érdekel a még csak tervben levő regényfolyam Tessáék és  a többiek gyermekeiről (The Last Hours). És bár az elég korrekt Csontváros film folytatása helyett most a gyalázatos sorozat megy, eszébe juthatna valakinek megfilmesíteni a Pokoli szerkezeteket!

Értékelésem:

10/9

Két ilyen herceg közt…

Cassandra Clare: A herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

A Pokoli szerkezetek első része, Az angyal után ugyan nem kapálóztam a folytatásért, de határozottan foglalkoztatott. Sok más trilógiával ellentétben itt a második rész túlszárnyalja az elsőt, ráadásul már Az angyal után ki mertem jelenteni, hogy ez a sorozat mérföldekkel jobb, mint A végzet ereklyéi.

Az előző kötet Nate árulásával végződött, ám a sértett húg, Tessa nem fordul be teljesen ettől. Sokkal inkább bántja szívszerelme, Will érthetetlen viselkedése, megalázó megjegyzései. Úgyhogy Jem barátságába menekül, ami lassan többé alakul. Ezért már rögtön az elején szeretném leszögezni: nagyon meglepett, de jó a szerelmi háromszög! Sőt kitűnő! Végre egy történet, ahol van értelme és oka. Az egyik fontos különbség más romantikus kavarodásokhoz képest, hogy minden szereplő jóban van. Általában a jelöltek alapból nem szívelik egymást, vagy épp a vágy közös tárgya miatt fordulnak egymás ellen. Jelen esetben azonban a két fiú között eltéphetetlen barátság köttetett, természetes, hogy a másik boldogságát előbbre tartják a magukénál.

Másik fontos különbség, hogy folyamatosan változik, melyik fiú az esélyesebb. Bosszant, mikor nyilvánvaló, hogy kit fognak választani, és bevallom, ennek a sztorinak is úgy feküdtem neki, pláne ismerve a végkifejletet, hogy na, biztos végig Will fog vezetni, Jemmel meg csak úgy “ínyencségnek” fog kavarni Tessa. Fel sem merült bennem, hogy Jem átveheti az uralmat, és Will háttérbe szorul. Kiszámíthatatlan, remek csavar ez, és hiába tudom, miképp oldódik meg, attól még rettenetesen izgulok! Ettől még nem mondom, hogy nem idegesít Tessa érzelmi hullámvasútja, vagy nevezzük inkább mérleghintának.

Na persze nem csak szerelemről szól ez a könyv, mert akkor azért sokallnám. Benedict Lightwood át akarja venni Charlotte-tól az Intézet vezetését, és ezért kemény eszközöket sem átall bevetni. Jó volt látni Lottie erejét, kitartását, és hogy végre tisztázták Henry-vel a kapcsolatukat. Benedict fiai az Intézetbe érkeznek, hogy kiképezzék a lányokat a harcra. Örültem, hogy Sophie (a kedvenc szereplőm) túllépett Jemen, mert mikor kiderült, hogy tetszik neki, nagyon elszomorított, tudtam, hogy az ő románcuk sosem valósulhat meg. Gideonnal igazán helyes a kapcsolata, de azért ebben sem vetkőzi le imádnivaló élcelődéseit.

Mortmain és a segédletében Nate tovább gonoszkodnak, Jessamine is jól átejtette a többieket, ennek ellenére nem haragszom rá, hiszen csak bohó szerelmesként viselkedett. Állandó humorforrás, bár közben borzasztó is, a rémballadákat gajdoló új szakácsnő. Az utolsó jelenetben pedig beállít Will testvére, Cecily, újabb bonyodalmakat ígérve. Végre bebocsátás nyerődött Will múltjába, és bár eleinte nem kedveltem a fiút, most annyira megsajnáltam! A fordulatos szerelmi háromszög mellett erre számítottam legkevésbé. Már az is öröm volt, mikor bebizonyosodott, hogy neki volt igaza a démonhimlővel kapcsolatban, és amikor kiderült, hogy nincs is elátkozva, és felszabadult, lekerült róla a teher… Viszont még így sem könnyű neki, hisz Tessa már elígérkezett Jemnek. Nagyon szorítok a fiúnak, másik nagy kedvencemmé avanzsált!

Újabb utalások születnek a testvérsorozatra, például kiderül, hogy az édesen bohókás Henry találta fel a szenzort és a portált. Ki mások is lehetnének Clary Fairchild ősei, mint ő és Charlotte? A férfi második keresztneve ráadásul, az ami a Végzet ereklyéi főhősnőjének anyjáé – nem is tudtam, hogy a Jocelyn fiúnév is lehet. Na és Clarissa Adele vajon a sanyarú sorsú Starkweather-unoka után kapta a középső nevét? A címbeli mechanikus hercegre is adódik magyarázat. Az angyal alapján arra tippeltem, egy hasonló kis figura, de nem, Mortmaint hívta így az apja.

Mekkora szerencse, hogy már a befejező rész felén is túl vagyok! Magamat is meglepem vele, de az értékelésem

10/9

 

Egy túlcsavart és egy megberetvált bűnügy

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

A csodálatos Leányrablás Budapesten után szinte ugrottam volna a folytatásért, ami szerencsére hamarabb eljutott hozzám, mint gondoltam. Nem csalódtam a második részben, hasonlóan zseniális, sőt fordulatosabb történetet kaptam.

Ebben a kötetben még érezhetőbb a rengeteg kutatómunka, ezért sokkal több a lábjegyzet is, de nem baj, igazán jó érzés tudni, melyik szereplő létezett igazából, mettől meddig élt, sőt hol lakott – legszívesebben végigjárnám az összes helyszínt. Budapesten kívül Rozsnyón és Triesztben is bonyolódik a cselekmény, ez utóbbi pedig azért érdekes, mert ha nem is pont ott, de Horvátországban olvastam azt a részt. Számos új kifejezést is tanultam, ami bizonyítja, hogy ezt a regényt az oktatásban is lehetne használni.

Rudnay Béla rendőrfőkapitány

A krimiszál már túlontúl csavaros, kezdtem azt gondolni, hogy nem lehet rendesen lezárni, de sikerült. Bár az előző rész függővéggel zárult, igazából az a szál, Emma elrablásának oka, már nem is lényeges. Helyette egy rakás indokolatlanul elkövetett bűnténnyel szembesülnek hőseink, amikben a felbujtó mégis ugyanaz, és ez nem tűnik erőltetettnek, mondvacsináltnak. Számomra a legszomorúbb az az eset, amikor az őrült lelőtte a gyereket, mert meggyőződése volt, hogy álruhás idegen lény – majdnem sírtam, hogy miért, miért történik ilyen a világban? Amellett az egyszerre több fejtegetett rejtély azért is hiteles, mert ilyen a detektívek élete, nem mindig csak egy aktuális bűnügy van terítéken.

Eközben szegény Emma tényleg cseberből vederbe esik, mágnesként vonzza a bajt. A két nővér sorsából engem az övé érdekel kevésbé, és nagyon piszok írói húzás, hogy mindig a legizgalmasabb pontokon kell átváltani az ő részére, de azért jó volt látni, hogyan fejlődik, erősödik az idősebbik Hangay lány. A végkifejlet mindkét vonalon kellőképpen feszültségteljesen és furmányosan zajlott.

Erdős Renée

Hülné automatikusan repült a valaha általam olvasott legellenszenvesebb karakterek listájára, egyszerűen elviselhetetlenül kegyetlen, és hát a fia se kutya. Emma (Cili) új lakótársait viszont nagyon megkedveltem, különösen a naiv kis Márit, kíváncsi vagyok, az ő sorsuk hogy alakul. A valóban létezett személyek közül Erdős Renée költőnő szerepeltetésének örülök a legjobban, mélységesen egyetértek vele, az pedig külön öröm, hogy mögötte egy férfi író szajkóz feminista gondolatokat. Összességében pedig úgy érzem, az abszolút kedvencem Tarján Vili, és hogy a végén ő is hősködhetett kicsit.

Tarján Vilmos

Az én lelkem romantikus része közben annyira szurkol a két főszereplőnek, ahogy csak ritkán szokott. A laborbeli “majdnem csók” jelenetet többször is újraolvastam, annyira remekül van megírva. És bár már nagyon örülnék, ha összejönnének, másrészt így még izgalmasabb, mikor nem egyik pillanatról a másikra zajlanak a dolgok. Csak miért kell Ambrózy ilyen hülyeségeket mondjon, hogy mostantól Mili tekintsen rá, mint a bátyjára? Emmának sincs nagyobb szerencséje a szerelemben, a tragédia után ugyan találkozott egy hozzáillő férfival, aki egész más, mint Tóni, de ő aztán gyorsan el is tűnt. Gondolom, azért újra fel fog bukkanni egy ilyen felvezető után.

Az író vallomása a könyv végén kellemes meglepetés. Jó látni, hogy nincs elszállva magától, kicsit bűnbánó, amikor átírja egyes történelmi személyek sorsát, és igazolja, hogy mennyi munka állt az írás mögött. Az már biztos, hogy kevesen tudnak olyan fantasztikus-imádatos-bravúros-nagyszabású történetet megalkotni, mint ő.

Értékelésem:

10/10

Van itt egy másik történet is:

Böszörményi Gyula: Beretva és tőr (Ambrózy báró esetei 2,5)

Amíg a harmadik, befejező rész nem jelenik meg, addig is akad egy rövidke szösszenet Richárd és Mili kalandjaiból.

Jobb, hogy a borítóra nem Muzaffer ed-din Qajar sah került

A második rész izgalmasan kezdődött a perzsa sah látogatásával, de a későbbiekben ez egyáltalán nem kapott jelentőséget. Végre kiderült, mi is történt akkor, és hát ez is egy felettébb izgalmas história.  A legfőbb problémám a kötet hossza volt, mert bár ilyen kevés oldalon is nagyszerűen levezetődött az ügy felgöngyölítése, nem túl sok erőfeszítéssel lehetett volna ebből egy nagyregény is.

Tetszett, hogy míg a két “normális hosszúságú” regény azért sűrűn elég komor hangulatú, ez a kisregény, bármilyen szörnyűségek is történnek benne, könnyed marad, szinte már vígjáték. Különösen jót mulattam, még ha morbid is, a testrészgyűjtőn, valamint a csaptelep formájú véraláfutáson. Az sem mellőzhető, hogy a helyszín egy hotel, merthogy én imádom a szállodában játszódó történeteket.

Felüdítő félórácskát okozott nekem ez a novella, de mivel hagyott kivetnivalót maga után, olvastam volna még, az értékelésem csak

10/9

Ui.: Most már epedve várom a harmadik kötetet. Furdal a kíváncsiság, milyen ármányra és főképp milyen kézfogóra utal a cím. És az sem ártana, ha még jó pár ilyen kis csemegével örvendeztetné meg Böszörményi mester a rajongókat.