Stephenie Meyer: A vegyész
Stephenie Meyer regényeihez felemásan viszonyulok – alapvetően az Alkonyatot és A burkot is fantáziadúsan, érzelemgazdagon megírt történetnek tartom, ám a mártír főhősök, szerelmes nyavalygások és túlhúzott szálak miatt, főleg előbbi szériából, inkább a negatív benyomások maradtak meg. Ettől még, vagy pont emiatt, mikor megtudtam, az írónő merőben új terepen kezdett kísérletezni, igazán kíváncsi lettem, vajon túl tud-e lépni a tőle megszokott kereteken. Azt kell mondjam, ha nem tudnám, semmiből sem jöttem volna rá, hogy a kultikus vámpír-szappanoperát ugyanaz vetette papírra, aki ezt a minden ízében vérprofi thrillert.
Az izgalmasan induló mű hamar beszippantott, és kezdeti kételyeim afelől, hogy elnyeri-e tetszésem, nagyrészt nem is holmi tvájlájtos elemek visszaköszönésének féléséből származtak, hisz az már a felvezetésben kitűnt, hogy Meyer sikeresen levedlette gyermekbetegségeit. Sokkal inkább a brutalitástól tartottam, mert bár filmen ezer meg egy hasonló sztorival találkoztam már, könyveket nem gyakran veszek kezembe ebből a műfajból, úgyhogy meglehetősen feszengtem a kínzásos vallatások és egyéb ínyencségek magas szintű részletezése alatt. Ezekhez később sikerült hozzászoknom, és szerencsére nem is nagy részét tették ki a kibontakozó csavaros cselekménynek, amivel egyre és egyre elégedettebb lettem, ahogy haladtam vele.
Maga az akció pedig nem hatalmasabb durranás, mint akármelyik napi krimisorozat tetszőleges epizódja, a hús-vér, szimpatikus szereplők teszik igazán élővé és átérezhetővé. Dr. Juliana Fortis (aki általában nem erre a névre hallgat) remekül felépített hősnő: elsőre visszataszítóan érzelemmentesnek és emberkerülőnek tűnhet, ám ahogy rádöbben, nem boldogulhat örökké egyedül, és bizalmasokat szerez, úgy bújik elő lassan a mélyen elrejtett esendő, érzékeny oldala.
A benne lakozó nő felszabadítására nem is adódhatna tökéletesebb személy, mint Daniel Beach, aki cseppet sem egy Edward Cullen-szintű megközelíthetetlen álompasi, hanem Julie ellenpólusaként meglepően valóságos. Kapcsolatuk a lehető legvisszásabb helyzetből indul, a férfi azonban ezt is olyan természetesen és jópofán kezeli, hogy képtelenség nem odalenni érte. A sors fintoraként össze kell dolgozniuk csak külsőleg hasonlító ikertestvérével, Kevinnel is, ami vészesen könnyen fordulhatna szerelmi háromszögbe, de Meyer nem húzta be ezt a lépést, amiért ezúton is hálás köszönetem!
Amiért még érdekesebb volt nem nézni, hanem olvasni egy ilyen témájú történetet, az az elképesztő aprólékosság, amivel a vegyész napi rutinját, óvintézkedéseit és kísérletezéseit ecseteli. Gondolkodásmódjából rendkívül hasznos dolgokat lehet meríteni – ha az egyszerű olvasó némileg joggal feltételezheti is, hogy nem sok szüksége lesz rá, agyában mégis elraktározza a fedőnév-kitalálási, álruha-választási és lakásvédelmi rendszer-kiépítési praktikákat. Gyanítottam, majd a köszönetnyilvánításból is kitűnt, hogy szorgos szakértőcsapat dolgozott a szerző kezei alá, mindenesetre fantasztikusan hitelesen sikerült átadni, milyen olyasvalaki élete, aki állandóan változtatni kényszerül a személyazonosságát és tartózkodási helyét.
Lényegében nem bravúros, de korrekt, szerethető thrillert hozott össze Stephenie Meyer, aki egyúttal óriásit nőtt a szememben. Remélem, más korábban fanyalgók is ilyen elismeréssel adóznak előtte, arra ösztönözve, ebbe az irányba érdemes folytatni munkásságát. Merész váltással, de nagyon jó útra lépett, bizonyítva, egy felnőtt, érettebb történetben ügyesebben képes alkotni. Nem bánom, hogy A vegyésznek nem készül folytatása, ám szívesen olvasnék hasonlókat az írónőtől, valamint szinte biztos vagyok benne, hogy előző műveihez hasonlóan erre is hamar le fognak csapni a filmstúdiók.
Értékelésem:
Süntüske 
Egy gondolat “A siker vegyülete” bejegyzéshez