IV. Aranysün Gála – 2019 legjobbjai

A Süntüske Blog negyedik évébe lépve azt gondolom, nem túlzás kijelenteni, hogy az évkezdő és -értékelő Aranysün Gála már hagyománnyá vált. Nekem nem csupán érdekes, hanem ösztönző is minden újévkor összegezni, mennyi kiemelkedő könyvélménnyel gazdagodtam az elmúlt esztendőben. Idén többek közt azért is, mert sokszor úgy érzem, a gimnázium utolsó évének kötelező olvasmányai és az emelt magyar érettségire készülés mellett alig marad időm és/vagy energiám a saját örömömre regényt venni a kezembe. Szerencsére a listám bizonyítja, hogy tavaly sem hanyagoltam el a szórakoztató irodalmat, és az iskolában feladott klasszikusok közt is találtam kifejezetten élvezeteseket. Lássuk hát a díjazottakat!

Az év realisztikus regénye

Showmance

Amint megtudtam, hogy létezik egy könyv, ami a Moulin Rouge színpadra állításáról szól, tudtam, hogy számomra kihagyhatatlan. Lehet, hogy a sztori első pillantásra egy számos klisét felvonultató limonádénak tűnik, ám mélyebbre tekintve óda a teátrumi légkörhöz, és a film különleges, modern parafrázisa.

Az év történelmi regénye

Szer’usz világ

Az év krimije

A lánynevelde 1.

Ennél a két kategóriánál nagyon vacilláltam, hogy osszam ki úgy, hogy egyik kedvencem se szoruljon le a győzelemről. Végül így éreztem igazságosnak, mivel a legújabb Ambrózy báró eseteiben hangsúlyosabbnak éreztem a békebeli Budapest hiteles visszaadását, míg a Riva nővérek 3. kötetében szövevényesebbnek a 19. századi Róma utcáin felderítendő bűnügyet. (A fődíjat azonban csak egyikük zsebelhette be…)

Az év fantasyje/sci-fije

A gólyakalifa

Őszintén nem tudom, melyik műfajba illik inkább, sőt, vérmes irodalmárok nyilván szentségtörőnek bélyegeznének, hogy bármelyikbe is be mertem sorolni. Azt azonban egyértelműen kijelenthetem: a legütősebb alapötletet, amivel idén találkoztam, Babits szállította a párhuzamosan két életet élő, és ebbe beleőrülő fiúval.

Az év ismeretterjesztője

Rizsporos hétköznapok

A népszerű blog kiadvánnyá fésülése rendkívül informatív és gyönyörűen kivitelezett divattörténeti album, fényes lapjain telis-tele színpompás, elegáns öltözékekkel. Remek nézegetnivaló mindenkinek, akit elbűvölnek a régmúlt ruhakölteményei, azoknak pedig különösen, akik íróként szeretnék megfelelően felöltöztetni kosztümös történeteik karaktereit.

Az év legmegrázóbb könyve

Vörös és fekete

A szerencsét próbáló, de saját boldogságát is lépten-nyomon akadályozó szegénylegény históriáján rengeteget bosszankodtam, miközben nem győztem csodálni Stendhal a korszakhoz képest meglepően újszerű lélektani elemzéseit. A végére pedig, bármennyiszer is idegesítettek fel a döntései, megsajnáltam Julient a sorsa alakulásáért.

Az év legmegnevettetőbb könyve

Így írtok ti

Mindig is elismertem Karinthy nagyszerű humorérzékét, de most, a kifigurázott eredeti alkotók és művek jellegzetességeit behatóbban megismerve döbbentem rá igazán, milyen zseniálisan, amellett végig ízlésesen érzett rá pályatársai stílusára, és állított nekik görbe tükröt.

Az év legszebb borítója

Új német Harry Potter-kiadás

J. K. Rowling varázslós sorozata egy megismételhetetlen csoda, és ezt a német kiadónak még sikerült megfejelnie a legkáprázatosabb köntössel, amibe valaha öltöztették a hét kötetet. Az aprólékos rajzok és a cirádás körítés első pillantásra elárulják, micsoda mágikus utazás várja azt, aki fellapozza őket.

Az év adaptációja

Az operaház fantomja

Régóta rajongok a musicalért, és idén végre sorra kerítettem az alapjául szolgáló Gaston Leroux-művet is. Ebben az esetben megcáfolnám az általánosítást, miszerint a könyv mindig jobb, mint a filmfeldolgozása: a hatásvadász, felejthető regény nyomán örökérvényű romantikus mese született. Színházban látni is fantasztikus élmény, ám a mozivásznon kel igazán életre a misztikus atmoszféra, amit a libabőröztető zene tesz teljessé.

Az év férfi hőse

Jay Gatsby

A nagy Gatsby címszereplője tekinthető odaadó hősszerelmesnek, vagy szerencsétlen naivnak, és bár mindkét állításnak van igazságtartalma, én az előbbi felé hajlok. A titokzatos milliomos hajthatatlansága, szerelme visszaszerzésébe vetett hite becsületre méltó a felszínes kapcsolatokra épülő, hamisan csillogó úri létben.

Az év hősnője

Mück Mári

Az Ambrózy báró esetei közönségkedvenc, minden lében kanál cselédlánya végre nemcsak komornai, hanem elbeszélői szerepbe is emelkedett egy egész köteten keresztül, és továbbra is imádnivaló teremtés nagyszájúságával, talpraesettségével és felfogadói iránt érzett végtelen hűségével.

Az év szerelmespárja

Damon Atwood és Rose Taylor

A Showmance üdvöskéi, a szégyenlősen is körülrajongott színész és a tánctehetségét reflektorfénybe állítani nem merő koreográfus a Moulin Rouge próbái alatt sodródnak egymás mellé. Sorsuk párhuzamba állítódik a darab szerelmespárjával, közös boldogságuk gyakran veszélybe kerül, életük mégis könnyedebb, lehetőségeik reménytelibbek.

Az év főgonosza

Erik Destler/A Fantom

Az operaház padlásán és pincerendszerében kísértő maszkos árnyalak ellentmondásos figura, bizonyos szempontból nem is olyan szívesen helyezem főgonoszi posztra. Rémületet keltő felbukkanásai, fifikás csapdái, megszállottsága jogosítják erre a megnevezésre, ugyanakkor imponáló is, hogy mindezt egy lány kegyeinek elnyeréséért hajtja végre.

Az év férfi és női írója

Böszörményi Gyula és R. Kelényi Angelika

Egyszerűen csak köszönöm nekik, amiért letehetetlenül izgalmas, kiválóan felépített történeteikkel hajdanvolt korokba kalauzolnak, amikor szeretnék kiszakadni a saját valóságomból.

Az év legeslegjobb könyve

Szer’usz világ

A vége átcsúszott idénre, mégis megérdemelten foglal helyet a tavalyi olvasmányok dobogójának legfelső fokán. Az igazat megvallva, a Nász és téboly után szomorkásan, de beletörődtem a sorozat lezárultába, így annál nagyobb meglepetésként ért, hogy újabb folytatás született (ráadásul már a következő rész is be lett harangozva). Először kicsit kételkedtem benne, hogyan fogja Márika megállni a helyét narrátorként, de félelmeim hamar szertefoszlottak, és régi ismerősként üdvözöltem a szereplőket. Hamarosan egy teljes bejegyzést fogok szentelni dicséretének, de annyit már most elárulok: ha krimiszálban nem is ez a kötet volt a legerősebb, annyi biztos, hogy ez mosolyogtatott meg a legtöbbször, köszönhetően a szeleburdi kis komornának.

A tavalyihoz hasonlóan most is tervezem kitölteni az olvasási terveimre vonatkozó kérdéssort, és remélem, az idei év is bővelkedni fog akár vártan, akár váratlanul lenyűgöző történetekben.

Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10