Álmokban élve

Babits Mihály: A gólyakalifa &

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

A húgaimmal évvégi jutalomkönyvnek három Helikon zsebkönyvet kaptunk, amik markáns színvilágú, trükkösen minimalista arculatukkal már korábban is megragadták a tekintetem, magamtól azonban nehezen tudtam volna dönteni a sorozat rengeteg ígéretes darabja között. Az arany virágcserepet E. T. A. Hoffmanntól már olvastam régebben, így azt, bár kellemes élményként emlékszem rá vissza, nem ismételtem meg, viszont A nagy Gatsby-t a legújabb filmadaptáció megnézése óta szerettem volna sorra keríteni, A gólyakalifa címmel pedig egy diafilm idéződött fel gyerekkoromból, így örömmel töltött el a tanárok választása.

 

Mint kiderült, A gólyakalifának nincs sok köze a madárrá változtatott keleti uralkodó legendájához, csupán egy áthallásban: míg a kalifa fél, hogy nem lesz képes visszaalakulni emberi formájába, a regény főhőse, Tábory Elemér az elalvástól retteg. Álmában ugyanis a budai jómódú iskolásfiúk élete helyett szegény asztalossegédként tengődik, és hiába nyugtatja magát, hogy mindez csak a fejében játszódik le, ha éjjelente mindig folytatódik, és megdöbbentően valóságosnak érződik.

Papp Endre, mint Elemér a Jurányi Ház előadásában

Mivel a cím félrevezetett, eleinte sejtelmem sem volt, miről fog szólni a történet, de addig is szívesen időztem a 20. század eleji magyar nagypolgári miliőben. Elemér ugyan kezdettől fogva utalgatott rá, hogy különös jelenségeket észlel, mégis leesett az állam, amint a kellemes múltbeli barangolásba berobbant egy olyan elképesztő fordulat, amivel nem is értem, hogy nem találkoztam még hollywoodi szuperprodukcióban! Babits zseniálisan, tudományos tájékozottsággal fejtegette, hogy áll egymással kölcsönhatásban a két élet, hogy keseríti meg az álombeli (?) nyomor Elemér egyébként gondtalan valódi (?) sorsát. Bár magyarázat nem adódott a helyzet létrejöttére, igazán értékeltem, ahogy a fiú igyekezett logikus megoldást találni. Az író emellett gyönyörű nyelvezetet és hasonlatokat használt, prózában is költőiséggel fogalmazott.

A cselekményszövés kitűnő, ám a rövidségétől hiányérzetem támadt, olvastam volna kidolgozottabban, mert így gyakran éreztem, hogy az elbeszélés csak átszáguld az eseményeken. A gólyakalifa azonban így is világszínvonalú, korát meghaladó mű, egyben az idei évem egyik legmeglepőbb olvasmánya.

10/10

 

Gatsby (Leonardo DiCaprio) és Nick (Tobey Maguire) a 2013-as filmben

A nagy Gatsby-be már bővebb előismeretekkel kezdtem bele, hisz tavalyelőtt láttam a 2013-as feldolgozását, ami teljesen lenyűgözött – Baz Luhrmann rendezte, így hogy is lehetett volna másképp? A 20-as évek káprázatos megjelenítésén túl a beteljesületlen szerelem históriája is megragadott, így rögtön tervbe vettem a regény megismerését is. A frissen diplomázott Nick Carroway a New York-i Long Islanden bérel lakást, unokatestvére, Daisy és annak családja közelében. A környék szomszédjának, Jay Gatsby-nek fényűző estélyeitől hangos, annak ellenére, hogy a vendégek többsége még tisztában sincs a házigazda kilétével. A titokzatos férfi váratlanul bizalmába fogadja Nicket, és megosztja vele titkát: egész gazdagságát, rendezvényeit, mindent arra épített fel, hogy megtalálja a lányt, akit egykor szeretett.

Gatsby nem szó szerint él az álmaiban, mint A gólyakalifa Elemére, viszont egész élete egy elvesztett vágy visszaszerzése körül forog, palotája pedig az önfeledt szórakozás birodalma a szürke valóság elől menekülők számára. Idealizmusa, a kedvesével újraegyesülésbe vetett hite egyszerre megnyerően romantikus és szánnivalóan reménytelen. Fitzgerald könnyed stílusban, ironikus humorral ábrázol egy kívülről csillogó, ám belül kiüresedett világot, ahol az előkelők felszínes, se füle, se farka párbeszédeket folytatnak, az érzelmeket pedig csak megjátsszák.

A történet egyetlen hibája számomra itt is a rövidsége, illetve az aránytalansága volt. A cikkben tárgyalt másik kisregényhez hasonlóan ezúttal is úgy éreztem, mintha csupán vázlatát olvasnám egy nagyszabásúbb alkotásnak, ráadásul oldalak tömkelege ment el a partin résztvevők neveinek sorolásával és egyéb jelentéktelen információkkal. A filmben súlyosabban hatott rám a végkifejlet is, és úgy egyáltalán a színészi játékkal, a látványvilággal, a zenékkel jobban megpendítette bennem az érzelmi húrokat. Igaz, Gatsby tragédiáját csak még megrázóbbá teszi környezete közönyössége – ez a tűpontos társadalomkritika teszi a könyvet kikerülhetetlen klasszikussá.

10/10

 

Polc (novella)

Kicsit megkésve ugyan, de szeretnék karácsonyi ajándékkal kedveskedni az olvasóimnak, és mivel még úgysem tettem közzé saját szerzésű történetet, ezt az ünnepi témájú novellát szánom újévkezdő meglepetésnek. Fogadjátok szeretettel!

 

Polc

Nemrégiben felfigyeltem a polcra. A környék legszebb házában áll, ami egyemeletes, sárga falú, fekete tetővel. A környék egyébként nem a legbizalomgerjesztőbb, bár télen szép látványt nyújt, szinte olyan, mint egy osztrák falu Budapesten belül. Szóval a polc beborítja az egyik emeleti szoba egész nyugati falát, hófehér fából készült, egy kerek piros óra díszíti, és telis-tele van könyvekkel. A sötétben hazafelé autózva pompás belátás nyílik a kivilágított szobába, sajnálom is, mikor nem ég a villany vagy be van húzva a függöny. Minden alkalommal alig várom, hogy újra feltáruljon előttem egy másik élet kis szeglete.

Különben tizennégy éves vagyok, és Somanónak hívnak, mert ugyan Somának kereszteltek, a közeli ismeretségemben mindenki Manónak szólít a piros-zöld csíkos bojtos sapkám miatt, ami szinte a fejemhez nő hideg időben. Nekem is van könyvespolc a szobámban, nem olyan szép, mint az a másik, meg kicsit rendezetlen, na és persze sosem elégszem meg a felhalmozott kötetek mennyiségével. Egy ideje meg csak azzal a polccal álmodom.

Ott állok előtte, és csak bámulok felfele, végtelen magasnak tűnik. Nem látom az odautat, sem a szobát, ami körbeveszi, bár egy kicsit abból is elcsíptem az esti nézelődések során. Azt se tudom, kik laknak a gazdag házban, hát úgy képzelem, a polc egy korombeli fiúé vagy akár lányé lehet, aki pont annyira és olyasmit szeret olvasni, mint én, és lámpafényes decemberi délutánokon az én ablakomon bekukkantva az én polcom után sóvárog, bár ez utóbbiban egyáltalán nem vagyok biztos. Ám ezek a látomások nem mindig pozitívak. Van, hogy csak hülye apróságok miatt, például a polcon az összes könyv számomra ismeretlen nyelven, krikszkraksz betűkkel íródott, esetleg mindegyik műszaki szakkönyv vagy valami, ami teljesen hidegen hagy, de egyre szaporodnak azok a rémálmok, amikben a polc csapda, gonosz démonok délibábja, hogy odacsaljanak és felfaljanak. Ha ez így röhejesnek, hihetetlennek is hangzik, kezdem azt érezni, hogy a polc körül valami nincs rendben.

Karácsony előtt körülbelül egy héttel éppen vacsorázunk, mikor a szüleim közlik, hogy nagy mondanivalójuk van. Kíváncsian meredünk rájuk a bátyámmal, Sebivel. Egy futó pillanatig már azt hiszem, kistestvérünk lesz, azonban mindössze annyit jelentenek ki, hogy idén karácsonykor, bármire is vágyunk, mindenképp teljesítik. A bejelentés nem hoz akkora ovációt, mint várhatták, inkább ledöbbenünk. Az asztal túlsó oldalán ülő Sebit fürkészem, vajon azt olvasom-e ki a szeméből, amire gondolom, hogy gondol. Hiszen kaphatnánk új mobilt, saját tévét a szobánkba, óriási legót, kiskutyát, új autót a családnak, amit csak el tud a józan eszünk képzelni, hiszen a szüleink nyilván nem repíthetnek az időben vagy hozhatnak össze nekünk randit két csinos és fiatal amerikai színésznővel, de elutazhatunk egy síparadicsomba, sőt, akár egy trópusi szigetre szökhetünk a rokonok hada elől. Mindezek ellenére nekem mégis csak egyetlen, megvalósítható, ám teljesen irreálisnak tűnő kívánság zakatol a fejemben. Megsúgom a szüleimnek, de Anya csak csóválja a fejét, Apa pedig felpattan az asztaltól, és rám rivall: „Kisfiam, ezt így nem lehet!” A bátyám értetlenül bambul, én pedig sértetten a szobámba vonulok, ezzel véget is vetve az adventi hangulatnak.

Aztán pikkpakk el is jön a szenteste, amikor én nem sok bizalommal állok neki kibontani az ajándékaim. Pedig a szüleim várakozáson felül teljesítettek: a menüre nem lehet panasz, Sebivel mindketten egy futurisztikus gördeszkát kaptunk, ráadásul ott lapul a fa alatt a hatalmas és méregdrága Lego Halálcsillag is, hátha sikerül meggondolnom magam. Mintha fel sem tűnne nekik, hogy miközben a kockákat szortírozom, csenek még egy bejglit, vagy Nagymama legnagyobb örömére felhasítom a nappali parkettáját, türelmetlen és lesújtó pillantásokat vetek Apára, hogy emlékeztessem súlyos ígéretükre. Mikor már minden reményem kezd elhagyni, a nagyszülők már hazamentek, Anya fürdővizet folyat, Sebi pedig máris megunva az új játékokat, a kanapén fekve unottan néz egy agyonismételt karácsonyi filmet, Apa megragadja a karom, az előszobába hív, hitetlen arckifejezésemet látva pedig csak bólint.

Jó melegen felöltözünk, és kilépünk a csípős hidegbe, a néptelen utcára. Apa, aki szereti túljátszani a helyzeteket, ragaszkodik hozzá, hogy a szánkón húzzon odáig. Csak kétsaroknyira áll tőlünk az a bizonyos ház, a szánkón összehúzva magam, lassan vontatva mérföldeknek tűnik. Mikor végre odaérünk, már fel se fogom, mit csinálunk. Számtalanszor sétáltam már el a sárga épület előtt, de még egyszer sem sétálhattam fel a vörös kövezetű lépcsőn és állhattam ilyen közel a fehér ajtóhoz, aminek most Apa megrángatja díszes kopogtatóját. Többször kell kopognunk, majd csöngetnünk, mire egy vezérigazgató külsejű, testes, öltönyös pasas ajtót nyit. Mire felocsúdik, már bent is állunk az étkezőben, ahol népes társaság gyűlt össze, elegáns és gyenge idegzetű idős hölgyek, körülrajongott élet császára férfiak, kikent-kifent fiatal nők, nyugton ülni nem képes gyerekek, és egy aranyszőke kamaszfiú, aki fel sem néz a tányérjából. Minden szem ránk szegeződik, senki nem szólal meg, de arcukon ott ül a kérdés: vajon egy fiatal, életerős, barna szakállú Mikulás és manója látogatta meg őket váratlanul, vagy már búcsút is mondhatnak az értékeiknek, mert rabolni jöttünk. Bármit is feltételeznek, csalódniuk kell, nem kerülnek elő se ajándékok, se fegyverek. Apa megáll az ajtóban, míg én szótlanul beljebb indulok a fényűző berendezésű nappalin keresztül a lépcsőig. Úgy érzem magam, mintha ezt is csak álmodnám, vagy inkább mintha egy videóklipben lennék, bár zenét nem hallok, csak a fülemben doboló vér tompa, ütemes lüktetését.

Felérve benyitok az első szemben lévő ajtón, és elakad a lélegzetem. El sem hiszem, hogy valóban az a polc előtt állok. Mennyi könyv, amin már túl vagyok, amit régóta tervezek elolvasni, és ami most felkeltette az érdeklődésem! Csak bámulok, egyikhez sem merek hozzányúlni. Körbenézek a szobában is: ugyanaz a modern elegancia jellemzi, ami a többi helyiséget, a sok apró tárgytól mégis személyesebb, és mire rájövök, hogy csakis az aranyhajú fiú birodalma lehet, már ott is áll az ajtóban. Érdeklődve figyel engem, a tekintetében se félelem, se önzés, se megvetés. Abban a pillanatban megértem, hogy a polccal nincs semmi baj, csak az, hogy nem én birtoklom. Én vagyok a probléma. Félrelököm a srácot, aki akár a legjobb barátom is lehetne, és csak rohanok le a lépcsőn, ki az utcára, Apa utánam. Addig szaladok a hóban, amíg le nem nyugszom, és arra gondolok, hogy hiába jövök holnap vissza ide, hiába magyarázom el a fiúnak, hiába érti meg esetleg, ezt egészen máshogy is lehetett volna kezdeni.

Elsodort kamaszvilágok

Jostein Gaarder: Anna világa

Most végeztem ezzel a könyvvel, és rögtön neki is láttam megírni róla a gondolataimat, ami először fordul elő, általában ülök rajtuk egy kicsit. A véleményem, hát, elég vegyes. A kártya titkát imádtam, és A narancsos lány is tetszett, de ez a mű nem ér fel azokhoz, pedig lehetett volna úgy.

Az alaptéma: globális felmelegedés. Valami, ami bár természetesen engem is aggaszt, már a könyökömön jön ki, amikor minden iskolai órán arról beszélünk, másrészt meg azért nem parázom folyton miatta, hanem tudom rendesen élni az életem.

Ahogy elképzeltem: Anna (Dakota Blue Richards)

Főszereplőnk, Anna viszont folyton parázik miatta. Mással sem tud foglalkozni. Tiszteletreméltó, ha egy tinédzser elhatározza, hogy segít a világon, de Anna esete már “sokat akar a szarka”. Pláne, hogy egyébként meg olyan naiv és hülye, mikor azt hiszi, hogy a pszichiáter a szemén keresztül néz a lelkébe (ami lehetne szép gondolat), hatásosnak tartaná, ha két autó összeütközne a szülinapja éjfélén (szóval idegen emberek sérüljenek meg, csak mert neki éppen fontos pillanata van?), meg fél az araboktól (jól visszakapja, ez már csak így szokott történni). És ahogy a másik Gaarder- hősnél, Hans Thomasnál, itt is sajnálom, hogy nem sok egyéb derül ki Anna érdeklődési köréről.

Jonasról is hasonló véleményem van, pedig szépen megírta a cikkét (Anna miért nem hitte el, hogy meg tudta írni egy nap alatt?), és helyes pillanataik voltak a barátnőjével. Amikor
kiderült, hogy kémia-, biológia-, fizikafaktos, örültem, hogy végre egy okos, “nyomibb” csávó a vágy tárgya, erre kiderül, hogy őt tartják a legmenőbb srácnak a suliban! (Később megtudtam, hogy a norvég iskolában tényleg ettől lesz valaki népszerű, de az itthoni, no, meg az amerikai viszonylatok közt fura.) Azt is bánom, hogy Annával a beszélgetéseik nem életszerűek, hogy csak a környezetvédelemről tudnak beszélni, és úgy, mint két öreg professzor. Meg nem várhatják, hogy mindenki csak a természettel foglalkozzon! Foglalkozzon többet, de attól még, ha érdekli, ne hanyagolja a focit meg a filmeket!

Ahogy elképzeltem: Jonas (Brenton Thwaites)

Nova se egy határozott jellem, az elején pedig különösen egy önző hisztérika volt. “Dédnagymama, add vissza nekem az állatokat!” Talán azt hiszi, hogy a világ az övé, és a dédije rontotta el? És tényleg ki tudta volna tekerni a nyakát? Egyedül az arab fiút bírom, és sajnálom, hogy nincs neve. Azt se értem, miért annyira a szerző mániája, hogy a járás lehet, hogy csak színjáték.

A másik fontos téma nagyon izgalmas, és volt, mikor én is szerettem volna írni hasonlót: az álomban másnak levés, párhuzamos dimenziók, jövőbe látás. Csak ez is kicsit elsikkadt, szerintem Annának azért több kellett volna, mint amit a pszichiátertől kapott, nincs minden rendben az agyában! Az se világos nekem, hogy mennyire álom, mennyire más dimenzióban élés, ugyanis hiába volt Anna Nova testében, nem úgy tűnt, mint hogy ha ő irányítaná a cselekedeteit is, és a fejében Nova tudata volt meg.

Amerikai borító

A sok tény és száraz információ miatt, bármennyire gondolkoztattak el, gyakran úgy éreztem, mintha nem regényt, hanem újságot olvasnék (ebben kicsit Frei Tamás könyveire emlékeztet). Nagy időugrások történnek és lezáratlan végek maradtak, fölösleges szállal (túszdráma), és olyannal, ami tetszett, de nem illett a sztoriba (gyűrű legendája). A jövőről az elképzelések gyakran elmések, gyakran klisések, de van, ami teljesen hülyeség (klímakvóta, vagy mije volt az utazási irodás pasinak).

Lehetne a mű akár a kamaszok Elsodort világok-ja is (amiből én csak a képregényt olvastam, valamint néhány részletet), de ahhoz még fejlődnie kell. Ja, és felhívom a figyelmet, hogy egyáltalán nem egy kellemes, lazulós olvasmány – egy kőkemény disztópiát élvezetesebb olvasni, mert az izgalmasabb és szerethetőbb (ha jó, persze). Szóval annak ajánlom, akit érdekel a téma, és háttérbe tudja szorítani a fikciós részét.

Értékelésem:

10/5

Ui.: Érdekes egybeesés, hogy Anna a 16. születésnapját ünnepelte a könyvben, én pedig egy nappal a sajátom előtt fejeztem be. Izgatott vagyok, de szerintem nem lesz annyira más “16 évesnek lenni, mint 15 évesnek és 364 naposnak”.