VIII. Aranysün Gála – 2023 legjobbjai

Amennyire lelkendeztem azon, hogy 2022 mennyire fantasztikus év volt, 2023 legalább annyira nehezen alakult számomra. Természetesen megvoltak a maga kiemelkedő pillanatai, de a szakdolgozatírás és a záróvizsgára készülés rengeteget kivettek belőlem, és később is sokszor bizonytalanodtam el, hogy a megfelelő helyen vagyok-e az életemben. Olvasás szempontjából ennek ellenére jól alakult az év, elsősorban annak köszönhetően, hogy hosszú kihagyás után újra rákaptam a könyvtárba járásra. Ez a tevékenység egyrészt egy nagyon kellemes gyerekkori érzést hozott vissza, másrészt pedig így lehetőségem nyílt elolvasni több olyan könyvet, amik régóta érdekeltek, de a boltokban már nem kaphatóak.

Az év történelmi regénye

Az ártatlanság kora

Edith Wharton regényében remekül tartott görbe tükröt kora társadalmának, ironikusan rávilágítva az arisztokrácia felszínes, képmutató életmódjára, mindezt egy megrendítő szerelmi háromszög keretében.

Az év krimije

A londoni gyémántrablás

Az Orczy Mimi kalandjai első kötetében Ruff Orsolya egy nagyon szerethető hősnővel állított emléket a 19. század klasszikus kalandregényeinek. Bár a kiskamasz közönséget célozza meg, a nyomozás egyáltalán nem lett lebutítva, még engem is sikerült meglepnie a gyémánt körüli fordulatoknak.

Az év sci-fije

Mielőtt a kávé kihűl

Az időutazós történetek mindig felkeltik az érdeklődésem, Kavagucsi Tosikadzu pedig ezen belül is egy kifejezetten egyedi koncepcióval állt elő, eljátszva a gondolattal, vajon egy kávé megivására fordított idő elegendő lehet-e a múlt megismeréséhez és a jövő jobb irányba tereléséhez.

Az év fantasyje

A Látók

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom, viszont korábban sosem találkoztam olyan fantasyvel, ami ebben az időben játszódott volna. Libba Bray sorozata nagyszerűen töltötte ki az emiatt érzett űrt, egy egyszerre izgalmas és informatív történetet elmesélve.

Az év ismeretterjesztő könyve

111 különleges hely – Bécs

2023 egyik fénypontjának mindenképpen az a két februári hét tekinthető, amit Bécsben töltöttem egy kulturális kurzus alkalmából. A 111 különleges hely sorozat ide vonatkozó kötete igazán jópofa útikalauzul szolgált ehhez, fényt derítve az osztrák főváros kevésbé ismert, gyakran meghökkentő látványosságaira.

Az év legmegrázóbb könyve

Aranysárkány

Kosztolányi Dezső verseivel ellentétben a regényei eddig nem igazán nyerték el a tetszésem, az Aranysárkánynak viszont sikerült elérnie azt a hatást, amit az Édes Annának és a Pacsirtának nem. Novák Antal kálváriája letaglózó, egyben fájóan aktuális, hiszen sok tanár ma sem kapja meg a kellő tiszteletet a diákoktól.

Az év legmegnevettetőbb könyve

Bunbury

Oscar Wilde komédiáira is régóta kíváncsi voltam, a Bunbury pedig még felül is múlta az elképzeléseimet humorosság terén. A darab hamisíthatatlan “tévedések vígjátéka”, telis-tele félreértésekkel, szerepcserékkel, szójátékokkal, társadalomkritikával és megszállott rajongással a Szilárd név iránt.

Az év legszebb borítója

A Bálnacsont színház

Bár Joanna Quinn második világháborús családregénye sajnos nem vált számomra olyan emlékezetessé, mint reméltem, a borítójában továbbra is szívesen gyönyörködöm, annyira tökéletesen eltalált a kék-sárga színkombinációval, a cselekményben fontos szerepet játszó udvarházzal és bálnacsontvázzal, valamint a némafilmkorszak plakátjait idéző betűtípusával.

Az év illusztrációi

Macskanyelv

Az utazások mellett 2023 legcsodálatosabb eseménye volt, hogy a családommal befogadtunk két kölyökcicát, néhány hete pedig az anyukájukat is magunkhoz vettük. Dr. Yuki Hattori könyvét viszont valószínűleg saját macskák nélkül is megvettem volna, pusztán Ito Hamster tüneményes rajzaiért, amik remekül elkapták a cicusok legbájosabb és -mókásabb szokásait.

Az év adaptációja

Sakknovella

A 2022-es alkalom után tavaly is részt vettem osztrák-magyar nyári egyetemen, ahol a Sakknovella volt a közösen feldolgozott olvasmányunk, és az újabb adaptációt is megtekintettük. A film egyike lett azon ritka példáknak, ahol a feldolgozás még tartalmasabb, összetettebb is lett, mint az eredeti mű, ügyes dramaturgiai érzékkel bővítve ki a zseniális alaphelyzetű novellát.

Az év férfi hőse

Jacob Jankowski

A Vizet az elefántnak főhőse igazi jótét lélek, aki mindig mások segítésére törekszik, állatorvosi szakértelmével pedig a nem éppen kíméletes módszereiről ismert cirkuszt is jobb hellyé teszi.

Az év hősnője

Jo March

A Kisasszonyok négy nővére közül Jo áll a legközelebb a szívemhez: megzabolázhatatlan művészlélek, aki sokszor rossz döntéseket hoz, de örökké kitart a számára legfontosabbak, a testvérei, a barátai és az írás mellett.

Az év szerelmespárja

Gwendolyn Shepherd és Gideon de Villiers

Az Időtlen szerelem főszereplői civakodással indítanak, ám természetesen összekovácsolják őket a közös kalandok, melyek során éppúgy megállják a helyüket a bálokkal és kardpárbajokkal teli 18. században, mint a jelen középiskolai útvesztőjében.

Az év antihőse

Hendrik Höfgen

A Mefisztó központi alakja megnyerő modorral indít, azonban az összképet hamarosan nem csupán nárcisztikus hajlama, hanem ingadozó politikai elköteleződése is csorbítja, felvetve a kérdést, vajon elfogadható-e abba a kijelentésbe takarózni, hogy “ő csak egy színész”.

Az év férfi írója

Kavagucsi Tosikadzu

A Mielőtt a kávé kihűl és a Történetek a kávézóból segítségével bebizonyosodott, hogy felesleges tartanom a japán irodalom nehezen értelmezhetőségétől, mivel innen válogatva is találhatok olyan műveket, amik lebilincselnek és megérintenek. Időutazós koncepciója és az ezen keresztül bemutatott sorsok a tavalyi évem legkülönlegesebb élményei közé tartoztak, így nagyon várom, mit tartogat a harmadik kötet.

Az év írónője

Libba Bray

A Látók és a Gemma Doyle-történetek írónője abban a műfajban alkot, amit a legjobban szeretek: a történelmi korban játszódó fantasy-ben. Lenyűgözően ötvözi a múltbeli valóságot varázslatos elemekkel, legyen szó a dübörgő ’20-as évek New Yorkjáról vagy a viktoriánus Londonról, ezáltal regényeibe teljesen bele lehet feledkezni.

Az év legeslegjobb könyve

A Látók

A világtörténelem egyik legikonikusabb, legellentmondásosabb korszaka. Az Amerikai Egyesült Államok legcsillogóbb, leghívogatóbb nagyvárosa. Hat fiatal, akik különböző társadalmi rétegekből érkeztek, különböző vágyakat dédelgetnek, és egyesek közülük különböző mágikus képességekkel bírnak. És borzongató bűnügyek, melyeknek csak összefogásukkal lehet a végére járni. Libba Bray A Látók sorozatának eddig olvasott két kötete atmoszféra és cselekmény olyan egyedi kombinációját hozta létre, amihez hasonlóval eddig kevéssel találkoztam, így bízom benne, hogy lesz lehetőségem a folytatásokat is kézbe venni, és hasonlóan magával ragadónak bizonyulnak majd.

Azok a mágikus ’20-as évek…

Libba Bray: A Látók & Álmok mélyén

Hagyományosan az új évet a blogon az előző év emlékezetes olvasmányainak összegzésével szoktam indítani, és reményeim szerint az Aranysün Gála idén is megrendezésre kerül majd. Előbb viszont még szerettem volna írni egy sorozat két kötetéről, melyek a tavalyi legjobb élményeim sorát gazdagították.

Az 1920-as évek az egyik kedvenc történelmi korszakom – egyszerűen rajongok A nagy Gatsby-ben is lefestett fényűző partikért, a jellegzetes ruhákért és frizurákért, és nem vetem meg azokat a filmeket sem, melyek a kor sötétebb oldalát, a gengszterek üzelmeit mutatják be. Ebbe a környezetbe ültetett fantasy-vel ugyanakkor még sosem találkoztam, így kifejezetten érdekelni kezdett, hogyan valósítja meg A Látók ezt a kombinációt. Egy ideig eltántorított az a tény, hogy magyarul sajnos nem tervezik kiadni a négyrészes sorozat további két kötetét, de végül győzött a kíváncsiságom.

Evangeline O’Neilnek van egy különleges képessége – ha megérint egy tárgyat, feltárulnak előtte az azt birtokló személy emlékei. Az így megtudott dolgokkal hajlamos kérkedni, és amikor egy osztálytársa szégyenletes titkát kotyogja ki, szülei kénytelenek Ohióból New Yorkban élő nagybátyjához száműzni. A lányt felvillanyozza a nagyvárosi csillogás, és az sem szegi kedvét, hogy Will bácsi az Okkult Tudományok poros múzeumának igazgatója. Ám felhőtlen napjait beárnyékolja egy sorozatgyilkos ámokfutása, akinek módszerei kísértetiesen hasonlítanak egy évtizedekkel korábbi bűntettre. A megfejtéshez nem csupán Evie erejére és Will szakértelmére lesz szükség, hanem új barátaira is, akik közt szintén akadnak Látók…

Libba Bray regényeinek legfőbb erénye abban rejlik, hogy nagyszerűen sikerült ötvöznie a szórakoztatást az ismeretterjesztéssel. Sugárzik a lapokról a periódus hiteles ábrázolásába fektetett kutatómunkája, és ugyan értem, hogy mások miért érzékelhetik vontatottnak, rám lebilincselően hatottak azok a bekezdések is, ahol a New York-i városkép megtervezését, a különböző társadalmi rétegek helyzetét vagy az újdonsült technológiai innovációkat fejtegeti. Ezenfelül rendkívül gondolatébresztőnek találtam, hogy a fantasztikus elemeket sem teljesen légbőlkapottan szőtte bele az írónő, hanem olyan elképzeléseket fejtett ki, amik a valóságban is foglalkoztatták a kor emberét: a titkos kormánykísérletek és spirituális szubkultúrák bevonásával remekül egyensúlyozik az “akár igaz is lehet”-teóriák határán.

A nyomozást illetően egy kissé nehezményeztem, hogy az olvasók számára hamarabb világossá válnak az összefüggések, mint a szereplőknek, hiszen a gyilkos tevékenysége külön fejezetekben kerül kifejtésre. Általában jobban kedvelem, ha a szerző a végkifejletre tartogatja a nagy leleplezést, de így is izgalmas volt végigkövetni, ahogy a főhősök összerakják a kirakós darabkáit. Amiatt pedig mindenképpen hasznosnak bizonyultak ezek a szakaszok, hogy a gonosz is rétegzettebb személyiségként nyilvánuljon meg, valamint hogy az áldozatok háttere is kirajzolódjon. Értékeltem azt is, hogy nem mindenre megoldás bizonyos szereplők varázsereje, hanem a “hétköznapi” detektívekhez hasonlóan latba kellett vetniük a logika és a lexikális tudás fegyvereit is.

Evie-vel mint főszereplővel nehezen békéltem meg, mivel egy felettébb könnyelmű, felelőtlen életvitelt folytató leányzó – az események előrehaladtával viszont egyre inkább díjaztam, hogy Bray nem egy “átlagos lány”-t tett meg főszereplőnek, és Evie is bizonyította, hogy valóban belevaló és az esze is a helyén van. Legjobb barátnője, Mabel már sokkal jobban illett azok a nebáncsvirágok közé, akik köré az ifjúsági fantasy-k jellemzően épülnek, ám Evie szemszögén keresztül ájtatos szerénysége némi kritikus felhangot kapott.

A hozzájuk csatlakozó harmadik lány, a táncosnő Theta vagányságban még Evie-n is túltesz, és egyfajta misztikus aura lengi körbe, azonban sejthető, hogy emögött sötét múlt rejtőzik. Természetesen fiúk is felbukkannak körülöttük: Sam egy jóvágású zsebtolvaj, aki kapásból kirabolja Evie-t, de segítőkész is tud lenni, Jericho pedig Will segédje a múzeumban, aki Thetához hasonlóan mogorvasággal leplezi régi traumáit. A hatodik nézőpontkarakter Memphis, egy harlemi fekete fiú, aki egykor gyógyító érintéssel bírt, és most az öccsénél jelentkeznek jósló látomások. Bár ő lett nekem az egyik legszimpatikusabb a szereplők közül, azt sajnáltam, hogy csak nagyon lazán kapcsolódott a többiekhez. A könyvhöz készült rajzok alapján egyfajta Hat varjúi dinamikát vártam a csapattól, aminek egyelőre a töredéke valósult meg.

A második kötet ráadásul háttérbe tolja a korábbi főhősöket, hogy újakat helyezzen a középpontba. Theta legjobb barátja, egyben lakótársa, Henry és egy kínai bevándorló család sarja, Ling egyetlen közös vonással rendelkeznek: mindketten képesek szabadon mozogni az álmok birodalmában. Amíg a fiú elvesztett szerelme álmaiba próbál belépni, addig a lány pénzért cserébe vállalja, hogy információt szerezzen másoknak. Amikor New York lakosságát különös álomkór kezdi tizedelni, melyből az érintettek képtelenek felébredni, a két különcnek össze kell fognia, hogy felkutassák a betegség forrását. Ám félő, hogy hamarosan ők maguk sem akarnak majd szabadulni az álomvilágból…

Elsőre meglepődtem ezen a felálláson, de kedveltem az új főszereplőket. Kifejezetten szórakoztató volt figyelni, ahogy a két ellenpólus, az örök álmodozó zongorista és a racionális fizikuspalánta évődnek egymással, miközben igyekeznek együttműködni. Ettől még szívesen láttam volna többet az alap hatos életének alakulásából. Leginkább Evie sorsa érdekelt, mert rajta keresztül egy hihetetlenül izgalmas területre nyerhettem betekintést: munkát kapott a rádióban, ahol élő adásban pillant bele a hallgatók tárgyaiba.

Ha ez nem lenne elég, egy félreértés miatt Sammel el kell játszaniuk, hogy jegyben járnak, ami nem csak a műsora rajongóit hozta lázba, hanem engem is. Az “álkapcsolat” mostanra meglehetősen túlhasznált klisé lett a romantikus komédiákban, itt viszont kitűnően működik. Evie és Sam közt már az első kötetben is szikrázott a levegő, így repesek az izgatottságtól, mikor fogják végre tisztázni az egymás iránti érzelmeiket.

Míg a bevezető rész többnyire a valóság talaján mozgott, egy-két természetfeletti elemmel megspékelve, addig a folytatás merészebben elrugaszkodik az ismert világtól. Az álmok birodalmának megjelenítése kellően elvontra és borzongatóra sikeredett – őrült sorozatgyilkos ide vagy oda, sokkal jobban megijesztett az a gondolat, hogy valakit csapdába ejtenek a rémálmai, és nem érkezik el számára a megnyugtató ébredés. Ezúttal a nyomozás is fordulatosabban alakult: igaz, hogy a két legnagyobb csavart egy ponton már kezdtem sejteni, de ettől függetlenül örültem, hogy az írónő nagyobb teret hagyott az olvasóknak gondolkodásra, mint előzőleg. Ellenben az zavart, hogy Memphis továbbra sem illeszkedett be igazán a többiek közé, és számos korábban elindított szál (Will magánakciója, Sam anyjának eltűnése, a Mabelt környékező anarchista fiú ténykedése) sem haladt számottevően előre. Egyik oldalon tetszik, hogy Bray egy ennyire szerteágazó történetet alkotott meg, másrészt tartok tőle, hogy ez a sokrétűség előbb-utóbb agyonnyomja a cselekményt, vagy legalábbis nem lesz minden fonál körültekintően elvarrva.

Enyhe túlírtsága ellenére A Látók egy kiemelkedően jó sorozat, ami nem megszokott korszakválasztásával valódi felüdülést hozott az ifjúsági fantasy könnyen kiszámíthatóvá váló terepére. Rajta vagyok az ügyön, hogy angolul olvashassam a folytatásokat, és közben bepótoltam Bray másik sorozatát, a Gemma Doyle-történeteket is. Ez utóbbit minden szempontból kezdetlegesebb írásnak találtam, azonban érdekes volt összehasonlítani a kettőt, és végigkövetni az írónő fejlődését.

10/10