Meghívás egy gyilkos időhurokba

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Amióta gyerekként megismerkedtem Poirot és Miss Marple eseteivel, a krimit tartom az egyik kedvenc regény- és filmműfajomnak. Szeretek együtt töprengeni a detektívekkel, akár megelőzve őket, ugyanakkor azt is, ha meglepnek, és olyan megoldást tálalnak elém, amire álmomban sem gondoltam volna. Az Evelyn Hardcastle 7 halála is éppen azért került a szatyromba a Könyvhéten, mert egy klasszikus Agatha Christie-féle bűnügyet ígért, megspékelve némi modern sci-fis beütéssel.

Egy férfi egy erdő szélén tér magához. Nem emlékszik rá, hogy került oda, sőt, még arra sem, kicsoda. Hamarosan megtudja, hogy Sebastian Bellnek hívják és a Blackheath-birtokon tartózkodik, ahol az előkelő Hardcastle család estélyére hivatalos. A parti azonban tragédiába torkollik, a házigazdáék lánya, Evelyn gyilkosság áldozata lesz. Majd másnap az egész elölről kezdődik, egy különbséggel: hősünk Sebastian helyett egy másik ember bőrében ébred fel. Nyolc nap és nyolc személyiség áll a rendelkezésére, hogy elkapja a tettest, különben sosem térhet vissza a saját életébe…

Az időhurkos sztorik mostanában divatba jöttek, Turton viszont csavart egyet a formulán a testcsere beemelésével. Az ötlet – miszerint a nyomozó (és vele együtt az olvasó is) minden alkalommal más szemszögből vizsgálhatja meg a történéseket – páratlan, és jóval több lehetőséget nyit meg, mintha egyszerűen a gyanúsítottak beszámolóiból kéne kihámozni az igazságot. Az írót pedig elismerés illeti, amiért sikerült kézben tartania a népes társaságot úgy, hogy mindig a megfelelő helyen legyenek, és a legkisebb lépéseik is stimmeljenek.

A főhős (akiről később kiderül, hogy Aiden Bishop a valódi neve) többnyire egy üres lapnak érződik, akire bármelyik “gazdatest” jelleme ráhúzható, de elvitathatatlanul jólelkű, és még a kevésbé együttműködő “hordozóit” is igyekszik a nemes cél szolgálatába állítani. A többi karakterről nem árulnék el túl sokat, mivel ahogy az effajta krimikben szokás, a sablonoknak látszódó figurák mind többek annál, aminek mutatják magukat. Bőven rejtegetnek sötét titkokat, ezért egyikükkel sem ajánlatos komolyan elkezdeni szimpatizálni. Azt, hogy ebben az álságos közegben is megcsillanhatnak őszinte érzelmek, bizonyítják az olyan ritka kivételek, mint Evelyn és Michael Hardcastle testvéri kapcsolata vagy Jim Rashton és Grace Davies szerelme.

Sajnos zseniális alaphelyzete ellenére sem jutalmazhatom maximális ponttal a könyvet, ahogyan azt sokáig hittem. Nem mondanám, hogy a kerettörténet kihagyható, de meg lehetett volna oldani egy fokkal visszafogottabban is. Az eseményeket felügyelő pestisdoktorok és a rivális nyomozók behozása túlságosan elvont síkra helyezte a cselekményt. Az időhurok folyamatosan bővülő szabályrendszerével egyenes arányosságban nőtt a logikai buktatók száma, a befejezés pedig szintén kissé túlbonyolítottra sikeredett. Bár a regény végig élvezetes marad, talán a kevesebb több lett volna.

Az Evelyn Hardcastle 7 halála többet vállal, mint amennyit teljesíteni képes, ám figyelemreméltó koncepciója miatt helyet érdemel az évem legemlékezetesebb olvasmányai között. És mivel a felépítése szinte kiált azért, hogy minisorozatot forgassanak belőle, örömmel fogadtam a hírt, hogy a Netflixnél már tervezik a megfilmesítését.

10/9

Havannai randevú

Nina Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!

Ezt a könyvet a Csillagtalan tengerhez hasonlóan a Blogturné Klub játékán nyertem. Magamtól valószínűleg nem vettem volna le a bolt polcáról, az értékeléseket olvasva mégis megragadott a kubai hangulat, így tettem vele egy próbát. Nem bántam meg, hogy a gép nekem sorsolta ki a regényt, hiszen időnként, főleg nyáron szükségem van az efféle kikapcsolódásra. Sőt, jóval komolyabb témákkal is találkoztam a műben, mint feltételeztem volna.

Úgy fest, a Santos család nőtagjain átok ül: ha hajós férfibe szeretnek bele, az hamarosan a tengeren veszti életét. A legifjabbnak, Rosának sem lenne tanácsos a kikötő-igazgatók fia, Alex Aquino után epekednie, ha nem akar úgy megözvegyülni, mint kubai menekült nagyanyja és anyja, aki már a floridai Port Coralban nőtt fel. A tizennyolc éves lánynak egyébként is van elég baja. Legfőbb álma egy egyetemi ösztöndíjprogram keretében Kubába utazni, ám otthonában félik kiejteni az ország nevét. Amellett egy vállalkozó beépíttetné a városka tengerpartját, ezért a megmentésére rendezett fesztivál levezénylésében is segédkeznie kell. Ahogy a nyár egyre eseménydúsabbá válik, a lánynak ideje leszámolnia az elvárásokkal és a babonákkal, hogy felvállalja, mire is vágyik igazából.

Talán még nem sokszor említettem a blogon, de rajongok Közép- és Dél-Amerikáért. A spanyol és a portugál nyelv, a tüzes latin zene, az ételkülönlegességek és a vízközeliség mind különleges helyet foglalnak el a szívemben, így igazán jólesett erről a kultúráról olvasnom. Az írónő remekül adta át, milyen lehet egy ilyen életvidám, összetartó közösségben élni, ahol mindenki ismeri és segíti egymást, ugyanakkor az árnyoldalát is megmutatta a kotnyeles szomszédokkal és a gyorsan terjedő pletykákkal. Rosa nagymamájának “boszorkányságai”, gyógyfüves praktikái egy csipetnyi mágikus realizmust is kölcsönöztek a történetnek. A Kuba politikáját taglaló részek viszont megdöbbentettek, nem gondoltam, hogy napjainkban is ennyire súlyos az ottani helyzet, hogy USA-állampolgárok csak nyomós indokkal utazhatnak be.

A szereplőket illetően értékeltem, hogy mind jó értelemben véve hétköznapiak. A sztori nagyon könnyen elcsúszhatott volna a klisék felé, ám az írónő ügyesen megugrotta ezeket a buktatókat. Rosának lételeme a tanulás és a szervezkedés, Alex pedig elsőre mogorvának és megközelíthetetlennek tűnik, mégsem a lúzer stréber és a bunkó nagymenő ezerszer elcsépelt egymásra találásának lehetünk tanúi. Bár egy kicsit hirtelennek éreztem a váltást aközött, hogy utálkoznak és hogy egymásba vannak zúgva, végül rájöttem, hogy nem is az a központi kérdés, hogy a fiú vajon viszontszereti-e a lányt, hanem hogy ez miképpen illeszthető be a lány életébe. Ahogy azt is kellemes csalódásként éltem meg, hogy annak ellenére, hogy a cím is a randizást emeli ki, jóval fontosabb szerepet kapnak a családi konfliktusok és Rosa önmagával való szembenézése.

A regénybe élvezetes belemerülni akkor is, amikor nem látni a cselekmény ívét, hanem epizodikusnak hat. A boldog pillanatokat azonban végig körbelengi az apa és nagyapa halála és az óhaza elhagyása miatti komorság. Majd az utolsó fejezetekben bekövetkezik egy megrázó fordulat, ami után Rosa utazásra indul, hogy feldolgozhassa a történteket. Nekem ez a rész tetszett leginkább, mert hiába volt szomorú, egyben megtisztítóan hatott a főhősnő mellett rám is. Korábban többször éreztem a problémákat súlytalannak, a fogalmazást leegyszerűsítettnek, ám ennek a szakasznak a komolysága és szinte költői magasságokba emelkedő nyelvezete kárpótolt.

Ne tévesszen meg tehát senkit az egyébként jópofa címlap. Messze többet rejt, mint habkönnyű tinikomédiát. A történet nem hibátlan, de szerethető, és a felemelő befejezés miatt nem csupán azt mondhatom el, hogy szórakoztatott, hanem hogy adott is nekem valamit. A bizonyosságot, hogy akármi is adódjon, az életet mindig megéri folytatni.

10/7