Bár én nem kifejezetten szeretem a Valentin-napot, a sok fölös giccsel, a megjátszott romantikával, na és a csalódott szinglik elutasító hozzáállásával, úgy gondolom, senkinek sem ártok azzal, ha a szerelmesek napja alkalmából összegyűjtök néhány olyan regénybeli egymásra találást, ami reményre és bizakodásra adhat okot. Igyekeztem nem túl felkapott vagy unásig hivatkozott könyvekből szemezgetni, hisz nem sokat teszek hozzá a témához, ha én is William Shakespeare, Jane Austen, Cassandra Clare vagy épp Stephenie Meyer epic love story-jait emlegetem fel. Helyette következzen:
Születésnap
Szabó Magda regényének lezárása, nem szeretném lespoilerezni, de hatalmas reménykedéssel töltött el kiskamaszként, és bevallom, még ma is. Hogy így a helyükre kerülnek a dolgok, hogy mindenki sorsa el van rendeltetve… A mellékszál is nagyon tanulságos és megható, ahogy Bori “exe”, Miklós nem nézi le többé a szegény kis Jutkát, hanem meglátja az értékeit, és kivételesen nem zavaró, ha mindkét kapcsolatban csak belebegtetik a fiatalokra váró boldog jövőt.
Bezzeg az én időmben
Fehér Klára klasszikusának alaphelyzete némileg hasonlít a Születésnapéra, az elképzelt fiú megvalósulásával (hupsz, csak kicsúszott!), ám itt fókuszban a bohókás, félszeg első járogatás örömei és gyötrelmei állnak. Kati és Laci szerelmében imponált, hogy rengeteget tudnak beszélgetni, filozofálni és humorizálni, jól jön ez az olyan olvasmányok tömkelegében, ahol két világmegmentés között épp csak néhány pillanat marad gyönyörködni a másik tökéletes testében. Csak az a fránya háború ne szólna közbe…
Nap nap után
Van egyáltalán esélye a szerelemre annak, aki csupán egy mindennap más testét és életét kölcsönvevő lélek? Nem rendelkezik saját külsővel, saját sorssal, saját személyiséget is alig van lehetősége kialakítani. Az egyszerűen csak A névre hallgató lény (?) pontosan erre rendeltetett, és tizenhat év alatt egészen hozzá is szokott, míg egy nap biztos pontot, kapaszkodót nem talál Rhiannon személyében, aki meg kell próbálja elfogadni őt még a maga furcsa létformájában is. David Levithan gyönyörű és tartalmas gondolatokat fogalmaz meg énkeresésről és felszín mögé látásról, a folytatásra pedig eszméletlenül kíváncsi vagyok, miképp lehet a legmegfelelőbb megoldást adni egy ilyen nyakatekert helyzetre.
Időfutár
Örök kedvenc könyvsorozatom minden zsenialitása mögött a hibákat is látva nem az érzelmileg kissé labilis Hanna válogatott hódolóiról, Zsófi és Tibi ügyetlen egymást kerülgetéséről, Bulcsú és Tekla kocka-lelkitársságáról vagy Edina és Ervin se veled – se nélküled évődéséről szeretnék példát venni, hanem, dobpergés, Géza bá és Rogyák Mari egymásra találásáról. A két korosodó tanár kapcsolata nem mentes a kamaszos bátortalanságtól és a szenvedélyes szócsatáktól, és eltekintve Mária római csábítás miatti szemét viselkedéséről, szerelmük bizonyítja, hogy idős korban sem késő megtalálni az igazit.
Enyém a vár
Ő volna a kakukktojás, a plusz egy a listán, hiszen, bár van központi szerelmi szála, az inkább elkeserítő, mintsem hogy inspiráló legyen. Ami miatt mégis helyet kapott ebben a válogatásban, az Cassandra ráébredése önnön nőiségére, vágyainak letisztázása, kislányos képzelgések elválasztása a vérvalóságtól – ezek azok, amikből én manapság erőt tudok meríteni, ráadásul az Enyém a vár olvasása közben kattant át bennem, hogy a kiszámíthatatlan szerelmi viszonyok nemcsak idegesítőek, hanem kifejezetten izgalmasak is tudnak lenni.
Süntüske 